Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között II. • 235

lérre emelték. 1937-ben ugyancsak néhány férfimunkaerővel kapcsolatban közlik, hogy az órabért 26 fillérről 35 fillérre emelték. Űgy tűnik, hogy a női és a férfi munkaerők bérezése között elég jelentős különbség lehetett.

24 Figyelemre méltó, hogy az iparágakon belül milyen jelentős a bonyhádi gyár átlagbéreinek „lemaradása". A vas- és fémiparban már 1934-ben 54 fillér volt az átlagos órabér! (1932-ben 63, 1933-ban 59 fillér volt.)

25 A gyár dolgozói nagyrészt bonyhádiak voltak, de a környékről: Hidasról, Nagymányokról, Börzsönyből és Öfaluból is jöttek dolgozni. A nyilvántartó lapokon azt is megtaláljuk, hogy hol dolgoztak azelőtt a zománcgyár újonnan alkalmazott munkásai. Ebből tudjuk meg, hogy az 1935. után felvettek között volt azelőtt gazdasági cseléd, kendergyári dolgozó, cipészsegéd, bádogos, faesztergályos, kovács, molnársegéd, asztalos üzemben, illetve építőmester mellett dolgozó segédmunkás, kéményseprő, napszámos. A gyár dolgozóinak egy része, tehát kézműipari műhelyben volt segéd, rendszerint egészen más foglalkozást űzött és utóbb lett csak zománcgyári dolgozó.

26 S mi volt vajon e gyár és a „szakma", a vas- és fémipar kapcsolata? A nyilvántartási lapok szerint lakatosüzemben dolgozó segéd nem jött ez idő tájt a zománcgyárba dolgozni. Pedig a vas- és fémiparhoz tartozó műhelyek száma 1929. és 1937. között a megyében jelentősen csökkent, 507-ről 470-re zuhant,

27 ami nyilvánvalóan a gazdasági válság hatásának volt következménye. A kovács és lakatos, továbbá bádogos stb. üzemek, műhelyek egy része tönkrement, munkásainak útját követni írásos emlékeken át nem tudjuk. A kovácsműhelyek, lakatosüzemek stb. lecsökkent száma ellenére a megye iparszerkezetében a vas- és fémipar — az üzemeinek és műhelyeinek száma alapján — a negyedik helyen áll (lásd. I. Táblázatot). Ez arra mutat, hogy a helyi szükséglet még munkát tudott adni a falvakban és a kisebb településekben ezeknek a műhelyeknek. Elszomorító a helyzete a gépiparnak is, ahová a gépgyártó, szerelő és javító műhelyeket soroljuk. 1929-ben még 152 műhelyt számíthattunk ehhez az iparághoz, 8 évvel később már csak 17-et jegyeztek fel a címtárban.

28 S még ha erős is a valószínűsége annak, hogy több dolgozó műhely kimaradt a felvételből, ez a nagy különbség mégis elgondolkodtató. A személyi adattárban sem találunk jelentősebb gépipari üzemet vagy műhelyt. Mindössze Szekszárdon említi meg az adattár az 1923-ban önálló céggé alakult Posta János mérlegkészítő üzemét, amelynek tulajdonosa „kizárólag a mérlegkészítésre specializálta magát, és ebben az iparban nagy elismerést vívott ki magának.

29 Az 1935. évi gyári felvétel szerint gyári jelleggel működő üzem a gépiparban nem volt Tolna megye területén.

30 A következő iparág: a villamosenergia-ipar nagyon gazdag gyári jelleggel működő üzemekben. Pakson (a község kezelésében), Nagydorogon (gróf Széchenyi Domonkos uradalmához kapcsolódóan), továbbá Máza telephellyel, Nagymányok központtal a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaságnak volt áramfejlesztője. Az áramelosztó telepek száma nagyon megszaporodott Tolna megyében, igaz, hogy ezek nem voltak hosszú életűek. Az előbbiekben már láttuk, hogy a villanyipar egyre jobban tömörült, centralizálódott, nagy és tőkeerős érdekcsoportok vették át az egyes villanytelepeket. Áramelosztó volt Alsónyéken, Bátaszéken, Dunaföldváron és Váralján, mindenütt a községek kezelésében. Az utol262