Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között II. • 235

gyárnak pedig 1932-ben halt meg a tulajdonosa s az új tulajdonos hajtott végre üzemfelújítást. Az előbb említett téglagyárakon kívül egyéb forrásokból értesülünk arról, hogy az 1906-ban alapított kisdorogi téglagyár (tulajdonos Neu Ignác), továbbá Dőryzombán egy 1923-ban új tulajdonos kezére kerülő téglagyár dolgozott. Szakadáton 1930-ban alapított Krémer egy földbirtokához tartozó téglagyárat.

39 A téglagyárak elhelyezkedését tekintve meg kell állapítanunk, hogy azok elsősorban ott sűrűsödtek, ahol a nyersanyagon kívül a település fejlődése, iparosodása is ezt sürgetően megkívánta (Szekszárd, Bonyhád), vagy pedig a szállítás könnyen és olcsón volt eszközölhető (Paks, Dombóvár, Dunaföldvár).

40 Mindez adódik ennek az iparágnak természetéből, mint ahogyan az is önként adódik, hogy ezek a téglagyárak általában csak az év egy részében dolgoztak, hiszen a nyitott félszer vagy a szabad ég alatt végzett munkát már csak a nem fagyálló technológia miatt sem lehetett téli időben végeztetni. A sajtó ritkán emlékezik meg ezzel az iparággal kapcsolatban bármiféle hírről vagy eseményről. 1930 júniusában jelent meg egy hír a Tolnamegyei Üjság hasábjain egy üzemi balesetről, amely a nagy dorogi téglagyárban történt. Több mint egy év múlva a faddi téglagyár egyik munkásának kaszálás közben történt balesetéről adott hírt a sajtó, majd 1932 júniusában a tolnai Adler-féle téglagyárban történt tűzesetről számolt be, amelynek során egy 27 éves téglavető munkás szenvedett súlyos sérülést.

41 A téglagyári munkások életébe és az üzemek működésébe tehát az adatok nem nyújtanak betekintést, annál több és szomorúbb adat szól azonban az építőiparban dolgozók rendkívül nehézzé vált helyzetéről. Ebben az iparágban azért vált szinte katasztrofálissá a helyzet, mert a terület iparos lakosságának jelentékeny része kőműves vagy ács volt. Voltak olyan települések, elsősorban a Duna mentén, ahonnan a lakosság nagyrésze idegen országokba ment idénymunkát vállalni, vagyis — mai szóval élve — „vendégmunkásként" kereste meg a családja számára szükséges kenyeret. Ez elsősorban Bátaszéken és Tolnán volt így, ahonnan különösen magas volt a főidényben elvándorló, elsősorban a kőművesek száma. Bátaszéken ez azzal volt magyarázható, hogy a nagyközség határa szűk volt, a Teréziánum nagybirtok-komplexuma a 7 000 lelkes nagyközség földművelőit távolabb fekvő, idegen, kevés sík szántóföldre és hegyre szorította. Ez a kevés föld csupán a családok egy-egy tagjának adott kenyeret, a többi gyerek iparos lett. S mivel a „pacsker" (a kötött papucs) olcsóbb volt minden lábbelinél, a bútorok öröklődtek, így sem csizmadiára, cipészre, sem asztalosra nem volt szükség. Az építőipar nyújtotta a legjobb megélhetést. így azután Bátaszék minden házában élt egy kőműves vagy ács. Tolna nagyközségben kb. ugyanez volt az oka annak, hogy ott — a Duna szabályozása előtt annak partján fekvő nagyközségben — nemcsak kőműves, hanem jó hírnévnek örvendő hajóács és hajós dinasztiák léteztek és keltek vándorútra minden év tavaszán. Ebben az időben a Törökországban folyó nagy építkezések szívó hatása érvényesült elsősorban, de ez sem bizonyult ekkor „megbízható" munkának. A helyi sajtó többször közölte, hogy Törökországban a Tolna megyéből kivándorolt munkások munka nélkül maradtak, nyomorogtak, hazatoloncolták őket. 1931 telén csupán Bátaszékről 400 kőműves dolgozott Ankarában (akkor Angorának nevezték).

42 Ez év tavaszán aggasztó hírek keltek lábra. A Tolnamegyei Újság híradása szerint a világ minden részéről Törökországba „özönlő" munká245