Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Lovak

itt-ott fehérlő lókoponya. Erre látszanak utalni a lókoponyák felhasználásáról szóló feljegyzések és hagyomány, „.. .mert még két századdal előbb is a túlsó, úgynevezett Baracskai ág volt a Nagy Duna, az innenső pedig csak csekély ág úgyannyira, hogy a hagyományok szerint ezen ágon a víznek kisebb állása alkalmával, mint egy közönséges patakon, hágcsón, vagy beledobott lófej csonton keresztül lehetett járni" — írja Szekcső monográfusa 1891-ben.

45 Ugyanezt jegyezte fel élő néphagyományból, ugyanott néhány évvel ezelőtt egy pécsi diák szakdolgozatában. Magam a bátai Vajasról, az 1820-ban készült Duná-átvágásról hallottam, hogy kezdetben olyan keskeny volt, hogy a belé vetett lókoponya segítségével át lehetett azon ugrani (Báta). Az Ordasi szigetet a falutól elválasztó Duna-ág is régen csak akkora volt, hogy lófejen ugráltak azon át.

46 Pesty Frigyesnek felküldött mohácsi helynevek közt szerepel egy fok: Konszka glava. „Nevét onnan vette, mert a lakók ezen a fokon a Szigetben összeszedett lóféjeken (horv: Konszka glava,) csináltak általjárást" (Pesty). A lófejek gyakoriságán túl lehetséges, hogy ezekben a meglepően hasonló adatokban a lókoponya mágikus felhasználásával is van dolgunk, és nem annyira a gonoszűző, hanem szárazságot hozó hatalmával. Ilyen felhasználásáról Szeged környékéről vannak adataink.

47 A betörés régen a hátalással kezdődött. A későbbi parasztgazdaság — úgy a múlt század közepétől kezdve — már egyre inkább igázással kezdi a ló tanítását és csak 3—4 éves korában engedték meg a ló hátalását.

48 Az elmúlt 100 év alatt a hátalás jelentősége erősen háttérbe is szorult. Betörésre jó lovaslegények vállalkoztak. Az alattuk vadul vágtató ló hamarább kifáradt és megadta magát, ha az puha szántásra került. A kemény betörésbe nem egy állat el is pusztult, különösen akkor, ha a betörés legények virtuskodásából esett. Feljegyzés ilyen esetekről csak akkor maradt, ha nem a tulajdonos törte be a lovat.

49 Könnyebben törtek be a herélt lovak, a paripák, ezért még csikó korában kivágták őket. A heréléshez elsősorban pásztorok értettek a Duna mentén is, de Érsekcsanádon, és Mohácson többen mesterségszerűen foglalkoztak ezzel. Lovakat a heréléshez le kellett dönteni. Régebben szűrkötéllel, vagy fogókötéllel (pányva) vágták a földhöz a csikót, de pontos módjáról nincsenek feljegyzéseink. Az utóbbi évtizedekben (kezesen nevelt szelíd lovaknál) a ló 4 lábára pereces béklyót tettek. Az egyik hátsó lábától kiindulólag a perecek karikájába erős kötelet, vagy burkolt (vászonba varrt) láncot vezettek, mégpedig előre a két elsőbe, majd vissza, a másik hátsó lábához. A kötél meghúzásával összerántották a ló lábait és így azt az elkészített szalmaágyra döntötték. A döntésnél egy ember a ló fejét fogta és irányította. Döntés után az egyik hátsó lábát a hasához szíjazták, a herezacskót felnyitották és eltávolították belőle a golyókat. A két átvágott páros eret, két, ketté hasított bodzafa csíptetővel szorították össze, ennek neve bilincs, vagy cserep-csik. A két bilincs a ló lába között hosszában állt. A ló néhány napig ezután nem feküdhetett le, fejét az istállóban magasra kötötték. Egy hét után újra eldöntötték és eltávolították az érszorítókat. A herélésbe a ló bele is pusztulhatott. 1834-ben Mohácsott perlik az egyik lóherélőt, hogy „nem jól esett a herélése, ezért ismét ledöntötte, mely végett meg is döglött".

50 Mohácsi lóherélők még Pécsen túl, a Hegyhátra is eljártak. 1841-ben magyarszéki és hertelendi lakosok a herélésben megdöglött lovaik kártérítéséért perlik a mohácsi csődörherélőket.

51 Amíg a paraszti munka, a szántás és a hordás fő igásállata az ökör volt, 2—3 lónál többet munkára nem tartottak. Ezeket hátalva járták be a nagy tá344