Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Lovak

volságra lévő szállásokat, réteket, szőlőket, ezekkel kocsiztak, szállították a bort és az ártér más terményeit. Nagyobb számú lóra csak nyomtatásnál volt szükségük, majd később a XVIII. század végétől egyre növekvő dunai hajóvontatáshoz. Csak a XIX. század közepétől kezd a ló az ökör helyére lépni, addig a ló legnagyobb hasznát szaporulata jelentette. „Sok volt! Mikor öregapám meghalt, 14 lova volt. Volt hátasló, szántóló, kocsisió, nyomtatóló, heverőló ... mind más volt." „Régen annyi ló volt, minden munkára volt külön. Két lóval nem szántottak, csak néggyel" (Decs). Az igás-, kocsis-, hátasló nem volt mindig a háznál kezestartásban, hanem mint láttuk, dolguk végeztével kiengedték azt a kis falkába, vagy ménesre. A XVIII. század második felében, a török háború során, megszaporodó forspontozás állandóan igénybe vette a Duna menti falvak igáslovait. Az elöljáróság ^ illetve a hatóság, egy ideig el kellett ismerje a vad lovak befogásának nehézségeit, de ezzel sokan vissza is éltek. 1765-ben, mint láttuk, a decsiek ispánja már nem fogadta el mentségül azt, hogy a robotra rendelt jobbágy lovára nem talált. „Sok ember a súlyos forspont miatt lovait ökrökre cserélte, mások szigetben tartják a lovat és ki nem akarják hozni" — olvassuk a mohácsi tanácsülési jegyzőkönyvben. A visszaélések elkerülésére a tanács a forspontot ezért a földek után veti ki. Minden két lánc föld után egy nappali és egy éjjeli ordináncot kell teljesítenie a jobbágygazdának. Akinek nincs lova, annak fogadnia kell maga helyett lovas kocsit.

52 Hasonló esetek fordultak elő végig a Duna mentén, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a községek olyan közös méneseket létesítettek, melyek a lakóhelyhez közelebb őriztetve kéznél tartották az igás lovakat. A közös nyájak fölállítását — mint láttuk — a vármegye is szorgalmazta és a földesurak is megparancsolták. A rendezések során sok helyütt, ahol lehetett, eltiltották az egyéni, vagy őrizetlen legeltetést (például Madocsán 1793-ban). E külső okokon kívül volt egy belső is, mely az egyéni legeltetés helyett egyre inkább a közös nyájak felállítását érlelte. Ez a nagycsaládi együttélés felbomlása és a civilizáció. Ezen a polgárosuló, fokozottan árutermelővé és a maga életkörülményeit javítani, kényelmesebbé tenni kívánó parasztság törekvéseinek egészét értem. A nagycsaládi vagyonközösség és munkamegosztás országos bomlását itt, a Duna mellék egykézése súlyosbította. Egy-egy családi, paraszti üzem egyre kevesebb munkaerőből állt és az árutermelésre való törekvés, a bor nagy keresete ezt is a szőlőben kötötte le. A megfogyott számú családból egyre nehezebb volt a szállásokra, &z állatok mellé, és ugyanakkor a szőlőkbe is küldeni valakit. A civilizációs igény növekedésével nem minden fiatal vállalta és találta örömét a szállási élet mostohább körülményeiben, magányos természetközelségében, miközben az uradalmak erdőóvó és rendező kísérletei révén a szállási és erdei élet is egyre* szűkült, egyre nehezebbé vált, egyre több tilalomfával találkozott. Először tehát a munkálatok külön közös nyájait állították fel, azután sor került a szilaj, rideg ménesekre és gulyákra is. A közös nyájak felállításának ideje nagyobb eltéréseket mutat tájunkon belül is. A közös nyájak mellett mindenhol csökkenő mértékben fennmaradt az egyéni legeltetés, mind a munkaállatok, mind a szaporításra tartott falkák esetében. Egészen napjainkig fennmaradt az egyéni legeltetés, a tarlószabadítás és a nyájak őszi szétverése utáni időre. A közös nyájak és az egyéni legeltetés formája között átmenetet képezett az, amikor több gazda összeverte jószágát és ahhoz közösen fizetett pásztort fogadtak. Azokat a lovakat, melyekkel huzamosabb ideig jártak, a lakóhely közelében, a falu körül lévő gyöpön, szántás idején a szántóföldek 345