Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ERDŐK HASZONVÉTELE - Faizás - A favágás módja - Az erdők jellege, a fák fajtái és felhasználásuk

hogy azok kellő erősségűek maradjanak. Ha ezeket a karókat csak 150 cm nagyságúnak vesszük, úgy kb. 4 db átlag 40—50 éves tölgyfa faanyagát jelenti, ha egy-egy fánál a felhasogatható törzs hosszát 6 m-re becsüljük. Ezzel a prostyamennyiséggel kb. egy 25 m kerületű kör alakú, vagy 6x6 m oldalú négyzetes akolt lehetett csak körbekeríteni. A mohácsi Rihában az emlékezések szerint még 60—70 évvel ezelőtt „vesszőből font kerítések (voltak), meg volt palánk kerítése is, vastag tölgyfákat elrepegettek és ástak egy gödröt, abba beléálogatták úgy 30 cm mélyen. Egy során fölül be volt vonva. A csirkék kijárhattak, de a jószág nem". A decsi házak körül lévő egykori sövénykerítéseket Hegedűs Lajos gyűjtésében így magyarázták: „Süvénykerítés. Hogy reégön uant szoktak, hoty hasított vout, osztán akkó a tetejét fonták csak meg. Proustya, proustya. Ugy! (hívták)". A közsövényekről, sövénykerítésekről Kovách Aladár gyűjtéséből is kapunk leírást, melyet Öcsény régi faluképének bemutatásánál már idéztünk.

38 A szállásbeli és háznál álló fészerek, enyhelyek, kunyhók építéséhez már nemcsak keményfát, hanem puhafát is használhattak, elsősorban ágas fának. Ezek oldalának megfelelt a sövény-, vagy nádfal is. Az őcsényi folyamodványból láttuk, milyen komoly famennyiséget használtak fel csónakok készítésére is; ezek nyár- és fűzfából készültek. Ugyancsak az őcsényi erdővágás végett írt folyamodvány a kocsialkatrészekhez való fák szükségességét is hangoztatja. A tengelyhez fiatal tölgyfákat vágtak, a többi részekre, főként a jól hasogatható szilfa volt a legalkalmasabb, míg az akác később jobban el nem terjedt. „Több levágott fiatal tölgyfa, melyekből most is a pallásán tengelynekvalók találtatnak" — olvassuk a mohácsi tanácsülési feljegyzésekben.

39 Szilfából készültek a hasogatott koporsók, a zsilipeléssel készült szökrények és hombárok is. Egyáltalán, szerszámfának és házi berendezésekhez a legkeresettebb fa a szilfa volt, ezért a mohácsi 1764-es erdővágási rendtartás külön tiltja a szilfák engedély nélkül való vágását.

40 Az idézett őcsényi folyamodvány szerint a vejszek, rekeszek, kürtők készítéséhez kánya és varjú tövist használtak. Az elsőt ma gányának nevezik öcsényben, labdarózsát oltanak bele. Hivatalos neve Kánya bangita. (Viburnum opulus.) A varjútövis (Rhamnus catharticus) szárazságtűrő növény. Ezt inkább a külső határban gyűjthettek, nem az ártérben. Hasonló értéktelen vejsze és lésza építéshez való fa volt a bodza, a serege máléfa (talán a kutyabenge — Frangula alnus, gyürüce, vagy vörösgyürü — Cornus sanguines, mások szerint a sárgarekettye régi neve). A gyürüce igen jó „tapogató karónak, söprünek, pipaszárnak; kemény és egyenes vessző" (Madocsa). Gyürüce vesszőt használtak a nádkunyhó megkötéséhez és csaptatónak a nádasházak tetejére. A 3—4 m hosszú és ujjnyi vastag gyürüce jobb volt, mint a léc. „Most már léccel van, de léccel nem lehet olyan jól lekötni" (Öcsény). ,,Kétféle gyürüce fa van, vörös és zöld. Egyiknek vörös, másiknak zöld a héja. Ez a legbetyárabb tűzifa, elcsorbul benne a fürész, kivált, ha száraz" (Öcsény). „Vörösgyürü egy kis madárkának is a neve, aki a somfa ágai közt bujkál" (Decs). „Mocsárkőrisből csinálják a varsa karikákat" (Mohács). Bodzából készültek a hálókötő tűk is. A fűzvesszők felhasználása fajtánként eltérő. Általában az ún. reköttye félék azok, melyek sövényfonásra, kosárkötésre különös előkészítés nélkül alkalmasak. Szőreköttye, (Salix cinerea, Salix trianda), bárkásfa, vagy kecskefűz (Salix caprea) vesszeibe gabona-, kukoricaszár- és nádkévéket, valamint rőzsét is kötöttek. A könnyen törő, merev fűzféléket, a zátonyokat, öntéseket felverő malát, pöngőmalát, csöngőmalát, vagy cigle vesszője csak főzve, vagy fony249