Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Állatőrzők és pásztorok

népére, de megfigyelhető Madoesa, Gerjen, Fadd lakosságánál is. Ahol a gyermekek száma kevés, ott a nagy családi munkaszervezet jellegzetességei elmosódnak. A gazda haláláig nem „vetkőzött le", a fia, menye, unokája mind vagyontalan családtagként élt vele egy gazdaságban, egy kenyéren, ha nem is mindig egy fedél alatt, egy ház térbeli együttesében. A munkamegosztás az ártér sokoldalú haszonvételére nem horizontálisan, a nagycsaládban élő, egy nemzedékhez tartozó tagok közt jött létre, hanem a nemzedékek között. A fiúgyermeket 8—14 éves korában libapásztorként, vagy a lovak, igásökrök éjszakai legeltetésénél használták fel, s általában a falubéli családi házban élt szüleivel. 15 éves kora körül került ki a jószág mellé a szállásra, ahol nagyapja felügyelete alatt, hasonlókorú legények társaságában pásztorrá lett és megtanulta az állatokkal való bánást, azok viselkedését, természetét, az erdők, vizek, nádasok haszonvételének fogásait, gyűjtögette a madártojást, hurkot rakott, vej széket állított vagy nézett fel, szedte az erdei gyümölcsöt, megtanult sütni, főzni, ahogy az itt szokás volt. Nemcsak pásztor volt, hanem pákász, halász, erdőjáró vadász is. Az úrbérrendezések, a lecsapolások előtti időben a szállásokon tartózkodó parasztlegény, öreggazda és az uradalmi pásztorok életmódja közt nem volt sok különbség. Mindnyájan csücskös nádgunyhóba, vagy félig a földbe süllyedt földgunyhóba húzódtak télire, melynek közepén tüzelni is lehetett. Nyáron a szabad ég alatt háltak, vagy fák oldalában készített állásokon, górékon, szénaboglya tetején éjszakáztak, hogy elkerüljék az alantabb járó szúnyogok sokaságát. „Jó másfél méter magosán, karókból ágyat csinált(am), arra feküdt(em). Voltak ott gulyások, azoktól tanultam, láttam. Ott háltak nyáron mind a fa oldalában. Szilfa, tölfa közt, keresztbekasba karókat tettek és arra csádét, olyan uras helyem volt... de sokat megvirradtam a fa oldalán..." (Őcsény) Ilyen állást, górét a szállásokon árvíz esetére is készítettek és a hagyomány szerint a török világban a vizek, erdők közé menekült nép ilyenekre húzódott fel. Napközben az emberek pipafüsittel űzték a szúnyogokat, s hogy az állatokat se bántsa annyira, pudvás fával, ganéjjal tüzet gyújtottak. „A gemenci gulyások 2—3 helyen is megrakták, a sűrű füstben nem is lehetett a marhát látni. A marha jól birta a füstöt, mag'a ment belé, hogy a szúnyog, a légy ne bántsa. Mikor este volt, már. rakták a füstöket, a jószág ment oda... ha nem tüzeltek volna, a jószág le sem feküdt volna... az ember nem bírta azt a füstöt." (Őcsény) A legény vagy állatőrző öreg a családtól, a fogadott bujtár számadójától hetente kapta a tiszta ruhát, a zsirózót, a szalonnát, főzeléket, vagyis a borsót (babot), kenyeret, amihez a hozzávalót ők teremtették elő: halat, vadat, sulymot, gyümölcsöt. Ha valamelyik jószágnak baja esett, idejében leszúrták, s ha egyszerre el nem fogyaszthatták, gyékénylészák közt szárították meg apróra darabolt húsát. A kanászok az erdőn számlálatlan malacok közül is lecsaptak egyetegyet, kettéhasították, megették, felfüstölték, vagy elajándékozták. Kút, forrás nem volt az erdőn, botot dugtak le a földbe, majd kihúzva helyéből, oldalán kifúrt nádcsévével hideg vizet szívtak. A tavak, fokok színe alól is ilyen nádcsévével szerezték a tisztább és hidegebb vizet. A pásztorok és állatőrző legények hetekig, hónapokig, nem ritkán évekig nem jártak a faluban. „Mikor 21—22 év elgyütt, a szülei kiszemeltek neki egy leányt, akkor kimentek érte, hogy gyere haza fiam, mert megházasodtál." (Őcsény) „Gyere haza fiam, nősülj meg! — Dehát kit vegyek el, nem ismerek egy leányt sem!" (Báta) Meglepően hasonló módon, ilyenféle kikristályosodott formulákban beszélnek erről a legényéletről az egész Sárközben és Madocsán is. A házas ember bekerült 418