Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Legeltetés és feleltetés az erdőkben

egy tőről sarjadt.

256 A német Laubanger, a svájci Studmatte, a svéd ánge, az angol leasowes — legelő- és lombhasználat egységét jelenti, — parkszerű liget (agol park!) mely önmagában, ősállapotban nem létezik, az ember alakítja ki, hozza létre, mely állandóan használt sarj erdő, cserjék, idős magtermő fák és füves felületek váltakozásából áll. Vannak-e ennek az ősi, állattartással összefüggő, sajátos erdő—kaszáló együttesnek és haszonvételének nyoma vagy párhuzama hazánkban, az ágak vágásának puszta tényén kívül? A kérdés feltáratlansága, kutatásának hiánya ellenére is vannak. Idetartozik a Cseres helynév és fogalomköre. Bozótos erdő, mely legelőként szolgál. Csereszéna — a bozótos, cserjés erdőben vágott, lombos ágtakarmány, melyet különben az állat legel. A viszony ugyanaz, mint a gyeplegelő és széna között. Hangsúlyozom e jelenségek történetiségét, összefüggését a gazdálkodás, a társadalom — és politikai-történettel való kapcsolatát. A cser és cseres is feltételezi az ember vigyázó, tevékeny közreműködését, mely legfőképpen abban nyilvánulhatott meg, hogy a tüskés, legeltetésnek ellenálló, illetőleg arra alkalmatlan kökény-, galagonya-, vadrózsa- stb. bokrok uralomra jutását gátolta, akadályozta. Cser — mint legelőterület, a Duna mellékén számos esetben előfordul (Lásd a tanulmány a helynevekről szóló részét), de ezekben már a török időkben a kezelés, a tervszerű, békés gazdálkodás híján, nagyrészt már a legelésre értéktelen bokrok jutottak uralomra. Különösen az Alföldet jellemezte egy időben ez a tüskés bokorerdő.

257 A Duna mellékén azonban a bokorerdőkben még sok lehetett a tölgyféle és a kőris is, melyet legeltetni lehetett. Különösen ott maradhatott meg ez a szerencsésebb összetétel, ahol ez a cser nem közvetlenül délies-keleties lejtőn, a Pannon-terasz szélén helyezkedett el, aholis a Napnak való kitettség miatt, a sülé vényes mikroklímában az értékesebb cserjék nehezebben újultak meg. A cserek, erdők rendnélküli legeltetése a nemesebb és hasznosabb fák visszaszorulását idézi elő.

258 A Duna mellékén éppen ezek a lejtők igen korán szőlőművelés alá is kerültek, melyekből sok a török időkben elvadult és lett ismét cseres, bozótos. Nem véletlen, hogy a XVIII. században a sárköziek azt írják, hogy apróerdős pusztáik nélkül nem élhetnek. Apróerdőn ezeket a cseres legelőket kell értenünk. 1784-ben Mohácsott az elöljáróság utasította a lakosokat, hogy a „Jenyébe lévő Cserbe hajtsák ki a jószágukat", különösen azok, „kinek számos marhái vannak... hol is érző haszna minden embernek volna", mert ha az uradalom azt kihasználatlannak minősíti, el fogja venni tőlük.

259 A köztulajdonnak, erdőnek minősített cseres legelőkkel szemben a tőlünk nyugatra lévő, bokrokkal, fákkal kombinált Anger, ánge stb., mindig magántulajdonban volt, helye nem változott még akkor sem, amikor a szántóföldeket hol itt, hol ott jelölték ki a falu határában. A régészeti kutatások megerősítik, hogy ezek már a vaskorban is kerítve voltak.

260 A magyarországi foglalt rétnek, kaszálónak is van kapcsolata azonban ezzel a nyugat-európai Angerrel. A mohácsi feljegyzések szerint erdőben kaszáltak, illetőleg gyakran erdő volt a kaszálóban is. Ez több esetben az erdő szó jogi vonatkozásán túl arra is mutat, hogy a foglalt rét nem volt fátlan terület. Nemcsak gyümölcs és árnyékoló fák voltak benne, hanem, termő tölgyfák is, melyek miatt a kerítést a makkoltatáskor meg kellett nyitni. Végül újra említenünk kell a kaszálót kerítő fűzfasövényt, a füzest, melyet állatoknak csontoltak és a lerágott vesszőket, husángokat tüzelőként használták fel, a lerágott kukoricaszárhoz hasonlóan. A rétek kerítését, körülültetését 406