Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Juhok

A helyhez kötött, bérelt legelőn járó állatoknál fordult elő, hogy szárnyékot, karámot, szerhást, aklot építettek, vagy raktak. A fejőjuhászoknak is szükségük volt egybetartó építményre, hogy a juhokat a fejőhöz hajthassák. Az őcsényi Belső Legelőn (ma repülőtér) megfigyelt szárnyék a Kunságban szokásos karámhoz hasonló. Befelé buktatott nádfalakból készült, négyzet ala­kú, kerített hely. 197 Bejáratával szemben kis nádkunyhó is épült pásztorok szá­mára. Ez volt az őcsényi termelőszövetkezet nyári birkaállása. „Bukóra vannak állítva (az oszlopok), arra vannak csaptatónak rakva a vékonyabb rudak (ennek támasztották neki a nádat), nagyon sok birkának ad enyheit. A birka beengedi oda a bárányt (a lebuktatott nádfal tövéhez). Az már tudja és oda bújik" (Öcsény). Decsen az egyik juhászgazda (Dömötör) karámnak nevezte az ehhez hasonló szerkezetet. Ilyent használtak fejesnél is. „Összeütötték vékony jakból, náddal körültámogatták, hogy a nagyobb szelektől védje őket" (Decs). A szer­hás tulajdonképpen fészer, melyet a nagy jószág számára készítettek szélvédő­és fedett helyül. Csak a szélirányban volt befont, vagy vályoggal berakott ol­dala. Még a századfordulón sok sárközi teleltető szálláson volt ilyen szerha, vagy szerhás. Mikor a teheneket behozták a faluba, vagy „kötélre kerültek" (épített istállóba a jászolhoz kötötték télire), a szerhák üresen maradtak. Eze­ket juhászok bérelték aztán ki, télire, birkáiknak. A juh sokoldalúan kihasználható állat. Legfontosabb volt mindig gyapjas bőre, valamint a lenyírt gyapja. A XIX. század végéig a magyar parasztlakos­ság elsősorban subának, sapkának, mellénynek, ködmönnek dolgozta, vagy dol­goztatta fel bőrét, gyapjújából pedig szűr, szűrkapca, botos készült. Wortleyné 1717. januárjában, a Duna mellett dél felé utazva, a Dunaföld vár és Mohács közti népről többek közt azt jegyezte fel, hogy „ruházatuk igen kezdetleges, csupa birkabőrből készül, még a sapka és a csizma is." m A német lakosság a cikta-birka, a merinónál erősebb, durvább, de a magyar racka szőrénél fino­mabb gyapjújából házilag készítette lábbelijét. A juhok legnagyobb hasznát az eladott gyapjú jelentette. 1775-ben a merinók elterjedése előtti időkben Mo­hács már a gyapjúkereskedelem egyik csomópontja. A környéken összevásá­rolt gyapjút a Kereskedő Compania egy szín alatt zsákokba begázoltatta és valószínű hajón szállíttatta el. 199 Igen fontos hasznot jelentett a birka húsa is. A Duna mellékén ünnepi ételnek számított a birkapaprikás a legutóbbi időkig. Bogyiszlón a lakodalomra, Sárközben a szüretre vágtak birkát. A múlt század végén a gazdag Sárközben a húsvéti bárányhús készítése vált szokássá. Ezt a birkahúsfogyasztást nem a falvak saját kis számú és igen későn kialakuló juhászata biztosította, hanem valószínű az évszázadok óta a Duna mellékén telelő idegen juhállományra ve­zethető vissza. A téli lakodalmak idején éppen az ártérben tartózkodtak a vándor juhászok és tavaszi távozásukkor adták el, cserélték el fölös bárányaikat is. Szemléletesen bizonyítja a birkahús jelentőségét a nép táplálkozásában az az 1795-ben kiadott mohácsi rendelkezés, melyben kikötötték a kocsma bérlői­nek, hogy 50 báránynál egyszerre többet a város határában nem tarthatnak. 200 A birkák tejhozama mellékesnek látszik a Duna mellékén. Ez nyilván összefüggött azzal, hogy a múlt században a merinó fajta került uralomra, me­lyet a gyapjúhozam kárára nem akartak fejni. Az elmúlt években is előfor­dult, hogy ugyanaz a juhász egyik esztendőben fejt, a másikban nem. A legel­tetés lehetőségeitől, a család munkaerejétől és a tejtermékek árától függött ez, de többnyire nem fejtek: „Nem nagyon törődtek itt a sajttal, csak a gyapjú volt ezeknél fontos. A gyapjúnak örültek, mert ugye, akkor ha fejnek, kevés 391

Next

/
Oldalképek
Tartalom