Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

tehén oldalának nyomva. „Volt olyan tehén, hogy az egyik felin is, meg a másik felin is egy-egy nek ivetette a fejét, neki dülleszkedett, és egyszerre fejtek. Nem ültek le alája" (PMadocsa). Jobb kezükkel két csöcsöt, a két elsőt, aztán a két hátsót egyszerre fogva fejtek, bal kezükkel nyeles kapinyát tartottak a tejsugár alá. Ez a kapiny,a lopótokből készült, de üreges szárába, nyelébe idővel foelebüdösödött az a tej-, amit nem tudtak onnan kimosni. Ezért, később kis bádog- vagy kis, totya (széles, laposfenekű) cserépbögrébe fejtek és onnan öntötték a tejet nagyobb fazéskba, dézsába és vitték szűrésre. A leszűrt tej felül keskenyebb fa göcsögökbe, kutikba, fakánnákba töltve aludt meg. Ezek a faedények hasonlítottak a vízztartó szájashoz és a fa köpülőhöz, csakhogy fogantyújuk, fülük is volt. A kiütik (Decs), göcsögök vagy tejes fazekak kimosva a kutifán vagy az akó kerítésen száradtak meg. A tehén fejesnél többnyire le sem volt kötve, „amíg a ke'rek jászóba vetett szárat rágta, körbe is ment, kellett menni utánna". A reformátusok vaja^ keveset csináltak, inkább tejföllel zsírozták a túrót és a lepényt. A tejfölös túró keserű hajmával kedvelt reggeli- és vacsoraétel volt. Idősebb református decsi gazdák vallják, hogy fiatal korukban ritka helyen volt köpülő. Akinek vaj kellett, egy cserépfazékban rázogatta a tejfelt. „Nem foglalkoztak vajjal, c°sak tejfölt használtak. Mire a fa köpülök bejöttek megvolt a tejcsarnok (kb. 18 92—93) onnan hordta az, akinek vaj kellett" (Decs). Katolikus bátaiaknál a vaj fontosabb volt már „Itt nagyon tartották a böjtöt, rengeteg tejet, vajat eettek. Megcsinálták túrónak, tejfölnek, vajnak. Ami nem kellett, eladták Bajára. Ladikkal, csónakkal, gyalog is és módosabbak kocsival is. A vajat házi haszn^álatra kisütötték és cserép fazékba rakták, Húshagyókor sokat ettek, ittak, ha^m-vazó szerdán elkezdtek böjtölni, torkos vasárnap megették azt, amit húshagxfó kedden meg nem ettek. Attól kezdve húsvétig, míg az ételt meg nem szent&Uék, csak hústalant ettek, vajjal főztek" (Báta). Sajtot keveset készítesttek, azok is az oltóanyagot juhászoktól kérték. Régen magyarok is ették a szárított túrót. A túrót paprikával, sóval gyúrták össze és kis pogácsákba forrnálva szárították a napon. Neve: bodza-túró, érett túró (Decs), szárított túró (E3áta). Csak öregek emlékeznek rá. Fiatalok német ételnek tartják a büdös túrówal együtt. A tarhót nem ismerték. A fajtaváltást siettetted a közeli városok tej- és tejtermékpiaca és a tejcsarnok is. Maguk a sárközi- asszonyok „nem szerették kötözni a nagy szarvú, vad, fehér teheneket", melyei-* csak néhány litert adtak le egyszerre. Másként kell azonban elbírálnunk a Sárközben a szegényebbeket, a zselléreket, akiknek nem volflt szállása és rideg marhája. Ezeknél a tehén mindig a háznál, illetőleg a csórd án hált. Ezeket a teheneket jobban fejték, szelídítették, magukhoz szoktatták, hiszen mindennapi élelmet adott az év nagy részén. „Azt tartotta mindig a dédöregapám, hogy — fiaim csak azon iparkodjatok, hogy egy tehénkétek le^gyen. Mer akkor biztosítva van a reggeli is, ebéd is, vacsora is. Mer reggel eg-$) kis tejet, débe egy kis tefölös levest, este meg egy kis téfölös túrót ehettek rmindig..." (Decs). A tarlószabadítás után a szegényebb gyermekes családok ki"vették a tehénkéjüket a csordából és a gyerekek, hasonló gyerekek társaságában tarlókon, árokparton, útszélen, ahol jobb fű volt még, legeltették még egészen november végéig. Ez a tartásmód is hozzájárult e tehenek megszelidítéséi'hez. A vadság, a tej nehézkes elvétele, de bizonyos mértékig a kevés tejadás-s is nem a fehér marha fajta sajátsága volt, hanem a szilajtartásból következéét! 374