Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat

csonyabb ártérnek nincs még talajszerkezete. Ha a talajt közvetlenül nem nedvesíti a víz, az kőkeményre sül és megrepedezik. Ezek a repedések mélyek, ember és állat lábát is könnyen törheti benne. A vízinövényzet ezen a szinten durva levelű és ha elszárad, éles és haszontalan, nehéz kezelése miatt szalmának sem jó, sem táp, sem más használati értéke nincs. Ennek a kisült, a rendszerint csak legelőnek használt alacsonyabb ártéri szintnek elárasztásra van szüksége, hogy megújulhasson, használhatóvá váljon. Ha ezekbe benyomul a víz, nedvességet kap közvetlenül a magasabb szint, ahol a kaszálók és a fák állnak. Ha a víz nem jön be, nincs legelő, nincs takarmány, se gyümölcs, se széna. A rendszeresen tavasz végén, nyár elején érkező zöldárral a halak is megindulnak ivóhelyet keresni a sekélyebb, melegebb ártéri vizek felé. A növekvő vízzel együtt tömegesen vándorolnak ki a folyóból és a víz apadásának megindulásakor szöknek vissza az élő vízbe. Ilyenkor a szűkebb kijáratoknál elhelyezett rekeszek bő halzsákmányt biztosítanak. A rekeszeket általában csak apadáskor működtették, hogy a halak ártérbe jutását ne akadályozzák. Ezzel újulnak meg a szárazabb időszakban az élővíztől elzárt holtmedrek és tavak vize és állatállománya. De ezzel újul meg a Duna halállománya is, mert az ártéri sekély vizekben nevelődik fel a legkülönfélébb halak újabb nemzedéke. A sekélyebb, könnyebben felmelegedő ártéri vizekben előbb kikel az ikra, majd a kishal a meleg vízben jobban megtalálja azokat a mikroorganizmusokat, a papucsállatoktól a vízibolháig és szúnyogálcákig, melyre mint táplálékra szüksége van. Ezeket az apró kis „férgeket", vízi lényecskéket bödéknek, süvölvényeknek (Báta) nevezik. Itt a kis halnak kevesebb az ellensége, mert a nagyobb halak az apadás kezdetét észrevéve, visszahúzódnak a folyóba. Az apadások alkalmával létesített rekeszek segítségével valóban a Sárköz és a többi Duna melléki helységek nagy tömegű friss és szárított halra tettek szert, ezzel nemcsak magukat látták el, hanem ezt a halat feldolgozva, vagy frissen mindenkor pénzzé is tehették. Ezért említi a levél, hogy ebből fizették adójukat és mindazt, aminek megszerzéséhez pénzre volt szükségük. A levélírók nem hisznek abban, hogy az ártér búzatermő földdé válhat, melyből valami kevés hasznot várhatnának. Az akkori idők gabonatermés-atlagaihoz viszonyítva a jól kezelt ártér több hasznot hozhatott, mint ugyanakkora, közepes minőségű és művelésű szántó. Ha azonban mégis nekilátna a vármegye ennek a munkának, úgy vélik, a nagy költség és áldozat nincs arányban az eredménnyel. Tudták jól, hogy évtizedekre lenne szükség, hogy az ártér búzatermővé váljon, de azt is tudták, hogy a munka költségeit és fáradságát is az ő vállukra fogják rakni, de mindenekfölött jól sejtették, hogy a táj átalakulásával hagyományos életformájuk is fájdalmasan át fog alakulni, s nemcsak a táj természeti kereteit, hanem kialakult társadalmi, műveltségbeli kereteit is szét fogja törni. Ezt a változást sejtették, de nem hittek benne, ahogy nem hittek a gátemelés hasznában sem. Ugy gondolták, hogy ezek a gátak a nagy árvizeknek egyáltalában nem tudnak ellenállna csak felduzzasztják erejét, mely majd hirtelen és eddig nem ismert és tapasztalt módon fog rájuk törni, s ha pedig az árvíz dühét levezető és megszelídítő fokokat már feltöltik, ne)m lesz hol megújuljon a halállomány, s a gáton keresztül betört víz pedig nem tud majd hol távozni. „A víz rajtunk maradna és posvánnyá változna." A posvány, a rohadó víz. Ott, ahol a víz levegőt igénylő növényzeten, réten, gazon, bokron hosszabb ideig megáll, stagnál, felmelegszik, oxigéntartalma rohamosan fogy és megkezdődik az ellepett zöld részek rohadása. A rohadás tovább csökkenti a víz oxigéntartalmát. Ez a víz oxigénjével táplálkozó élő szervezeteik pusztulásához vezet, az elpusztult állatkák, halak bomló fehérjéi megmérgezik 165