Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat

zúzták e vízgazdálkodás szervezeti kereteit és kiépítésének, fenntartásának gyakorlati tudományát, hagyományát. A XVII. század végére a fenntartás hiánya miatt az ártér elmocsarasodott, a halastavakat, réteket nád, bozót, ingovány lepte el, a vízfolyások iránya kiszámíthatatlanná vált. Legutóbb a Dráva menti töltések erősítése és környékének vízrendezése során sem ismerték fel a fokok jelentőségét, nem őrizték meg azokat és nem tisztították ki medrüket. Ennek következtében több száz hektár tölgyes pusztult el, az erdő alját hosszabban megülő, pangó és lefolyás nélküli víztől.

12 A XVIII. század közgazdásza talán már nem is sejtette a középkori vízgazdálkodás hatalmas eredményeit és elveit. Külföldi példákon csak azt látta, hogy a vizek összeszorításával, a mocsarak kiszárításával gabonatermelő földeket lehet teremteni. Nem véletlen az sem, hogy az idegen kormányzat és a nagybirtokosok lecsapolási és gátemelési szándékával a jobbágyok, akik ezen a földön éltek nemzedékeken át, határozottan szembeszálltak. Nem tekinthetjük ezért az ármentesítés és töltésépítések ellen tiltakozó jobbágyokat a haladás ellenségeinek, a hagyományos életformához ragaszkodó, visszahúzó erők képviselőinek, műveletleneknek és rövidlátóknak, akik nem tudják felfogni a vízrendezések várható hasznát.

13 Több helyen a jobbágyok még a XVIII. század elején megkezdték a régi felfogásnak megfelelően a vízrendszer újjáépítését. Ezzel elsősorban a halászati jog síkján szembekerültek a birtokososztállyal, megyei közigazgatással és kormányzattal. Az országos joggyakorlat — a XVIII. század végén már úgy magyarázta az 1504. XVIII. törvénycikket, mely eredetileg csak bizonyos vadak vadászatát tiltotta a jobbágyoknak, hogy az a jobbágyokat nemcsak mindennemű vadászattól, de a halászattól is eltiltotta. Végre a tilalmat, melyet a szokásjog már általánossá tett, a XIX. század elején törvénybe iktatták.

14 Ez a hazai jogalakulás is nyugati példák és joggyakorlat erősebb átvételére mutat. Ezen kívül a parasztok ellentétbe kerültek a gazdagabb jobbágyságnak egy részével is, mely az árugabona-termelésre, intenzívebb földművelésre törekedett. A Duna menti falvakban ez a kiindulópontja az ártérből élő zsellérek és a féltelkesnél nagyobb földművelő jobbágygazdák ellentétének. Az előbbiek az ártér sokoldalú haszonvétele és életformája mellett kívántak kitartani, és ezzel a régi vízgazdálkodás és életforma folytatói és védői voltak, az utóbbiak pedig szántóterületük növelése érdekében előbb vagy utóbb csatlakoztak a nagybirtokosok és a megye által kezdeményezett vízrendezések helyeslőihez, a régi életforma felszámolását sürgetve. Bátán ezek lakhely szerint is elkülönültek. A „lészafonyók és csikészők" szemben állottak „a zsíros nyakú" parasztsággal. Ez a vagyoni elkülönülés nagyrészt csak eredménye volt egy korábbi életforma, vagy gazdálkodásbeli elkülönülésnek és nem fordítva. Az ártérből élők az ártéri gazdálkodás viszonylagos szabadságának idején, a XVIII. század végéig, egyes helyeken még későbbi időig is, tehetős és vagyonos jobbágyok voltak és eleinte nem is maradtak el vagyon és fogyasztás tekintetében a földművelést előnyben részesítő, és így nagyobb területet szántó-vető jobbágyokkal szemben. A sárközi és bogyiszlói összeírásokból is látható, hogy azok a jobbágyok, akiket telkesként tüntettek fel, alig művelnek egy-két hold földet a XVIII. század elején. A telek eszményi volt a jobbágyok adózóképességét tükrözte és nem az általuk megművelt föld nagyságát. A vagyon és telek mértéke csak később lett a szántóföld mennyisége. Ekkor váltak azok, akik az ártér sokoldalú használatából éltek, szegényekké, mert az úrbérrendezések során a kezükön talált szántóföld szerint sorolták be őket megfelelően, fél-, negyed-, vagy nyolcadtelekeseknek, vagy zselléreknek. Ugyanekkor pedig a földesúr nemcsak meg162