Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

A TELEPÜLÉSEK ÉS NÉPEIK - Dunaszekcső

hogy nagy áradás ritkán van, a tavaszi kis áradások pedig csak jót tesznek a fűnek. A jobbágyok jelenlegi 2527 hold szigeti rétbirtoka teljes egészében önkényes foglalás és 1462-nél többet semmiképpen sem akar adni. Ugyanekkor szabályozta az uradalom a szigeti erdők használatát is, hogy végrehajthassa a legelő-elkülönözést. Ezt azonban addig nem tehette, amíg a szigetben az erdők között lévő rétbirtokokat nem számolták fel. A jobbágyokat védő vármegyei tiszti ügyész utalt arra, hogy annakidején az uradalom rétekkel földet is pótolt és az sem igaz, hogy csak nagy víz borítja el a szigetet, hanem a kicsi víz is kárt tesz a rétekben. Az uradalom 1837-ben erre azt válaszolta, hogy ha a szekcsőiek eltöltenek a fokokat, nem menne be a szigetbe az árvíz. Az uradalom a száraz határon, vagyis a jobb parton, a város körül 1023, a szigetben 2000 hold közös legelőt akart meghagyni. Ez is kevés volt. A tiszti ügyész ezenkívül emlékeztette a bíróságot, hogy Szekcső azelőtt csak tizedet adott és a rendezés után sem adhat két dézsmát. Az 1842-ben hozott ítélet az uradalom által már végrehajtott rendezést hagyta helyben a földekre nézve. A pótlék földek megítélését, amit a jobbágyok kértek, elvetették, mert a jobbágyok maguk is jobban ragaszkodtak a rétekhez, és ellentétben a tiszti ügyész korábbi állításával, rétek helyett pótlékföldet nem voltak hajlandók elfogadni. Az ítélet azt is megállapította, hogy a szekcsői rétek jók, bőven termők és azokat a víz nem veszélyezteti. A szigeti 1966 hold irtásból 113 holdat a közös legelőhöz kell visszacsatolni, a többit pedig, összesen 1853 hold rétet pedig, egy holdra 2 ezüst forintot számítva, az uradalom visszaválthatja. Az ítélet továbbra is csak tized fizetésére kötelezte a jobbágyokat. Az ítéletet felküldtek a helytartótanácshoz, de a jobbágyság újra fellebbezett. Makacsul ragaszkodott az 1741-es örökös szerződéshez, mely az egész szigetet a jobbágyok szabad élésére a városnak juttatta. A szigethez való jog, az ártér szabad haszonvétele volt a szekcsőiek számára a legfontosabb. A fellebbezés során a tisztiügyész újabb érveket szedett elő a jobbágyok védelmére: „A szigetben bírni valamit annyit tesz, mint semmit sem bírni. Mi tette hát lehetővé, hogy az adózó nép a szigetbe mégiscsak hajszolódott és eltengődött? A szabadság, a magyar nomád életnek ezen fő jelleme, szabad lévén mindenfelől élésre nézve, ez az 16000 holdból álló roppant sziget, addig bujkált benne, míg hasznavehető részt nem talált. Mérettessék azonban fel rendesen ezen sziget, és a szabad éléstől fosztassék meg ezen szegény adózó község, más nincs hátra a szomorú kétségbe esésnél és végromlásnál. Azért mind a fyzikai, mind morális jó lét tekintetéből az elő adottakat törvényes figyelemre méltánylandóknak véli a fellépett ügyvéd." A jobbágyok kérése tehát változatlanul és jellemzően az ártér szabad használata körül forgott. A fellebbezés ezenkívül így foglalja össze a jobbágyok kéréseit: 1. hagyják meg a kisházas telkeket, melyeket a megye már összeírt és kicsinységüket pótolják külső földekkel, 2. minden jobbágyi illetőséget a szárazon (ti. a jobb parton) adjanak ki és azok mostani helyzete ne változzon, mert a dűlők csak hosszában mehetnek a hegyen, mert ha keresztben vezetik, akkor a víz elmossa. Nem első, hanem második klasszisú legyen a föld, mint volt 1715. 1720. és 1828-ban is. A réteket III. osztályúaknak vegyék és ezért három holdban adják ki a kimérésnél. 3. A szigetben lévő kertek, „melyek az adás és szabad vevés által jobbá,gyi szerzeményeknek méltán tekintetődvén, jobbágyi tulajdonokká váltak és a termésből urbérileg dézsmáltattak, ennekután sem jöhetvén kérdésbe, (hogy) továbbra is jobbágyi kézen maradjanak és ezeknek békés birtokában az adózó község megerősíttessék." 4. Minden adózásban, úgy a kenderföldekre 139