Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

bot, illetve néhány napi áristom) büntetés ellen fellebbezni lehet a megyéhez, ilyen esetben a szolgabíró köteles a megye székhelyére bekísértetni az őrizetbe vett személyt, az ítélet végrehajtása pedig csak az appelláció elbírálása után történhet meg. Az eredeti javaslat alkalmas volt a büntető igazságszolgáltatás gyorsaságának, nevelő hatásának, olcsóságának és — nem utolsó sorban — törvényességének egyidejű szolgálatára, II. József ezzel a rendelkezésével viszont éppen a propozíció pozitív szerepét rontotta le. Így alakult ki nemcsak a Főispáni Utasítás szövege, hanem az egész igazgatási reformkoncepció, amelynek valóraváltása az új kerületi főispánokra várt. Az alapokat az uralkodó elméleti jellegű (abszolutikus tartalmú) állásfoglalásai adták — elsősorban a „Betrachtungen", másrészt azok a gyakorlati reformelképzelések, amelyeket a kancellária kidolgozott és II. József is elfogadott. Az első lépésektől a főispánok eskütételéig alig másfél hónap telt el — és a reformtervezet elkészült. Az említetteken kívül még sok tanulságos mozzanata volt ennek a munkának, úgy vélem azonban, hogy ennek elemzése nem e tanulmányba, hanem inkább egy részletesebb, átfogó értékelésre lehetőséget nyújtó monográfiába tartozik. Hogyan lehetne legjobban összefoglalni e másfél hónapos reformtevékenység legmarkánsabb tanulságait? Az első szembetűnő tanulság az, hogy II. Józsefnek igazgatási kérdésekben is éles szeme volt: látta az apparátus gyengeségét, a hibák okát, elképzelései is voltak arra, hogy miképpen lehetne megszüntetni ezeket, hogyan kellene működnie a minden konkrét realitástól elvonatkoztatott — és ilyen szempontból inkább Utópiába helyezhető — apparátusnak. Az uralkodót felháborítja a lassúság, a részrehajlás, vagy a nyílt elfogultság számos megnyilatkozása, a törvényes előírások mellőzése, a nemesi érdekek meztelen és leplezetlen érvényre juttatása, az adminisztráció uram-bátyám stílusú intézése. A magyar állapotokról megtett szellemes és szarkasztikus megjegyzései többnyire helytállóak, az ötletei is gyakran jók, egyszóval: az uralkodó „bon mot"-ival elnyeri a késői kutató tetszését is. Csak egyről feledkezett meg: nem veszi figyelembe, hogy milyen a valóság, elfelejti, hogy a parasztság túlnyomó többsége még írástudatlan, a polgárság gyenge ós — nem tagadható — provinciális cipőkben caplat a hazai sárban; a nemességtől és papságtól (a rendektől!) független értelmiség még nincs az országban, így akarva-akaratlan csak a birtokos nemesi hivatalnokgárdára támaszkodva valósíthatja meg leglényegesebb terveit. A kancellária sokoldalúan képzett, vezetési és politikusi tapasztalatokkal is rendelkező tanácsosai más úton jártak: ők is (legalább olyan tisztán, mint az uralkodó) látják a bajokat, nem apologizálják a meglevő intézményeket, nem akarják leplezni a hibákat, de szeretik az országot, megértik, hogy nem csupán szubjektív hibák, hanem objektív körülmények is befolyásolták az igazgatásiügyintézési rendszer fejlődését, ök kötődnek a realitásokhoz. Szintén reformot akarnak, de tudják, hogy parancsokkal, huszárrohamok elrendelésével a kérdéseket nem lehet megoldani. Ez azért is reménytelen, mert a huszárrohamot nem elegendő elrendelni, a parancsokat osztogató tábornok mellett még tudatos katonatömegek is kellenek, akik a parancsot — a helyzethez alkalmazottan, önállóan — végre is hajtják. Az uralkodó mögött azonban nem állnak ilyen tömegek. A magyar reformerek azt is látták: mire van lehetőség, milyen módszer biztosíthatja a reform sikerét. Az uralkodó csak azt: imi lenne az ideális és a rózsás elképzeléseket makacsul hajszolva, gyakran még az objektíve megvalósítható elképzeléseket is kiejtette a kezéből. A vezérkar — az okmá221