Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

arra lehetőség, hogy a parasztok — farkaskergetés ürügyével — nemesebb vadakat is lőhessenek (ne alias etiam feras venandi campus aperiatur).

21 A feladat megszervezése is érdekes: a megye a ragadozó — „beszolgáltatás! kötelezettség" megállapításánál az adóegységek, dikák számát vette alapul. Ebben a periódusban Tolna megyének 18 255 adóegysége (dikája) volt, ebből a Földvártól Bátáig terjedő földvári járásra jutott körülbelül 5730, az Ozorától Dombóvárig terjedő dombóvári járásra körülbelül 5430;- a két kisebb járás közül a simontornyaiban 3550, a völgységiben 3530 körül mozgott a dikák száma.

22 A járáson belül minden községnek megvolt az adókönyve, községen belül is minden adófizető család rendelkezett adókönyvecskével (ez azonban nem a dikák számát, hanem már a pénzben, terményben stb. fizetendő adó konkrét nagyságát és befizetésének esedékességét tartalmazta). A dika jegy zekéket a megye (a szolgabírák útján) évről évre felülvizsgáltatta, korrigálta és mind a hadi-, mind a házi (megyei) adó mennyiségét egy dikára kivetítve osztotta fel. (1785-ben pl. egy dikára 2 forint 36 dénár hadiadó, valamint 2 forint 6 dénár háziadó jutott.) Az adókivetésen túl azonban a dika-tabellák alapul szolgáltak más jellegű közösségi terhek felosztásához is, így amikor 1784-ben 1000 embert ki kellett állítani a sárvízi munkákra: a földvári járás 311-et, a dombóvári 299-et, á simontornyai 199-et, a völgységi pedig 191-et küldött, mert ez volt közöttük a dikaarány.

23 Ugyanígy járt el a megye a kártékony, valamint ragadozó madarak és vadak irtásának megszervezése során is: évente dikánként be kellett szolgáltatni 8 verebet, 1 csókát, 1 patkányt, 1/10 szarkát, 1/20 hollót, 1 varjút, és minden 1000 dika után egy farkast. A szolgabírák részére előírták, hogy a beadott „verébfeő"-ket azonnal égessék el (nehogy a paraszt kétszer, vagy többször is elszámolhassa azokat), a megyei közgyűlés büntetést irányzott elő a ragadozók irtásában hanyagok kényszerítésére (meg kellett nekik fizetniök a mulasztási pénzt — az igazgatási rendelkezések végre nem hajtása miatt szokásos bírságot). A beszolgáltatásban élenjárók részére viszont jutalmakat helyeztek kilátásba: akik túlteljesítik az előirányzatot, minden veréb után 1, minden többlet varjú, patkány, csóka után 8, szarkánál 10, hollónál 20 dénár, egy többlet-farkas elejtése esetén pedig 2 forint jutalomban részesülnek.

2,4 Visszatérve a nemesi elfogultságra: a megyei közgyűlések állandó napirendi pontját képezték azok a kérelmek, amelyeket a paraszti közösségek egyegy elemi csapás (Duna^áradás, tűzvész stb.) után adójuk mérséklését kérve benyújtottak. Ilyenkor a közgyűlés megbízta valamelyik tisztségviselőt (esetleg egy táblabírót) a kérelem kivizsgálásával. A megbízott állapította meg a kár nagyságát és ő tett javaslatot az adómérséklés mértékére. Súlyosabb esetekben a megye gyűjtést is indított a károsultak támogatására (a gyűjtés lebonyolításában az igazgatási szervezetnél lényegesen nagyobb szerepet játszottak az egyházak), sőt a Helytartótanács igen gyakran országos gyűjtést is engedélyezett. A protokollumok tanúsága szerint a megye nemessége ezt nem mindig fogadta örömmel, sőt néha tiltakozott is ellene, nagyon tanulságos érveléssel. Amikor a Helytartótanács 1784. július 5-én kelt 13 408 sz. intimátumával engedélyezte, hogy a cikói tűzkárosultak megsegítésére a környező megyékben gyűjtést indítsanak, a megyei közgyűlés nem értett ezzel egyet, mert — álláspontja szerint — a falu lakosai a segélyakció befejezéséig csak henyélnének, a gyűjtés alkalmat és ürügyet nyújtana számukra ahhoz, hogy kivonják magukat a munkából.

25 Ennek a magatartásnak másik oldala az az érzékenység, amellyel a megye a nemesi közösség egészét, vagy az egyes nemeseket ért sérelemre reagál. 194