Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

szard, amelynek figyelmét életének apró eseményei sem kerülték el, mert a helyi lapok azonnal közölték értesüléseiket, sőt, főleg betegségével kapcsolatban a riporteri becsvágy a hatásvadászó jelzőkkel sem fukarkodott. Egyértelmű választ adni nehéz, elsősorban azért, mert Babitsot személyesen alig ismerték a városban, ritka szekszárdi tartózkodásai idején sehol nem mutatkozott, s a legtöbb visszaemlékezíésben csak az utcán tűnik fel néhány pillanatra szikár alakja. Móricz Zsigmond sokkal kevesebbet időzött a városban, emléke mégis elevenebben él, amihez természetesen hozzájárul az is, hogy színesebb jelenség volt. s aki csak egyszer is találkozott vele, nem felejtette el.

1 A család is zárkózottan élt, s bár a fiatalabb fivért, aki vármegyei hivatalt viselt, sportemberként, elsősorban mint az úszósport népszerűsítőjét ismerték, ez kevés volt ahhoz, hogy olyan személyes kapcsolatot teremtsen, ami például a Garay-família minden tagját népszerűvé tette. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a Halálfiai kifejezetten ellenséges hatást keltett; nem felejtették s nem bocsátották meg soha, mert mindenki személyes sértést látott benne.

2 De mindenekelőtt arra kell válaszolnunk, kik testesítették meg azt a városfogalmat, melynek Babits számára mindenkor kettős arca volt: modellnek tekintette, amit a Halálfiai lapjain életre támasztott, de ettől várta az elismerést is. Szekszárd külső képe az évek során alig változott; ez még mindig a Halálfiai színtere; lakóinak száma 1945^ben is tizennégyezer körül mozgott. Az egykorú báli tudósításokból, amelyek mindig közölték a jelenvoltak névsorát, pontosan megállapítható, melyik volt az a húsz—harminc család, amelyből kikerült a várost uraló tisztviselői kar. Ha ehhez hozzászámítjuk a néhány itt letelepedett orvost és tanárt, előttünk áll a szellemi Szekszárd. Mert az olvasók is — szükségszerűen — ezekből a családokból kerültek ki; a pontos statisztikai adatok híján is elég megbízhatóan meg lehet rajzolni a szellemi élet térképét. Könyvkereskedés a városban nem volt, könyvet csak a nyomda papírboltja árult, csekély forgalommal. Számottevő könyvtár egy volt, az úri kaszinóé, amit természetesen csak a tagok használhattak. Több ezer kötetes, válogatott könyvtár volt (Hadnagy Albert, megyei levéltáros kezelte), de csak néhányan vették igénybe, ahogy újságokkal, folyóiratokkal (a Nyugatot is járatták) jól ellátott olvasótermét is. Hajdanvolt kaszinótagoktól tudom, hogy az olvasóteremben esténként ketten, hárman üldögéltek, s a könyvkölcsönzők száma sem volt ennél nagyobb. A családi könyvtárak állománya ritkán haladta meg a száz kötetet; ilyen is legföljebb 15—20 lehetett, az ügynöki rábeszélőkészség s nem az egyéni válogatás eredményeként. Megközelítően pontos ada-" taink azért fontosak, mert Babits számára ez a vékony réteg jelentette Szekszárdot; olvasói innen kerültek ki s az elismerést is csak innen várhatta. Az elismerés azonban, bármily csekély volt is, nem volt egyértelmű. A lokálpatrióta lelkesedés nem hiányzott, s az újságok mindenkor büszkén tették Babits neve mellé a „városunk szülötte", „földink" jelzőt, de a lelkesedés csak ennek a ténynek szólt, ahogy Dienes Valéria esetében is, hisz Babits verseinek se volt sokkal több olvasója, mint Dienes matematikai dolgozatainak. A felszínes büszkeség sajátjaként könyvelte el a hírnevet, a külső sikert, de maga adós maradt az elismeréssel: a csekély számú olvasóból épp az a szellemi magasrendűség és erkölcsi tisztaság hiányzott, ami Babits olvasásának feltétele. Szekszárdi megítélésében éppen ezért mindenkor ott volt a kettősség: hírét büszkén tudomásul vették, sajátjukként könyvelték el, de ítéletüket az 296