Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

Mi történt még ezekben az években? József Attilától tudjuk, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk", s természetesen Tolna megye is meghozta a maga emberáldozatát. A századforduló körül évente átlag kétháromezer útlevelet adtak ki, hogy a szegénység nekivágjon a nagy óceánnak. Képmutató hazafias frázisok kísérték útjukat, de csak a derék Bezerédj Pál igyekezett enyhíteni nyomorukon népkonyhájával. A gyér adományokat hetenként nyugtázta az újságban, megköszönve „számos szegényeink nevében". Babits világa volt ez, azé a társadalmi osztályé, amelyből jött, s amelyhez környezete törvényei alapján hasonulnia kellett volna. De csak arra volt jó, hogy modellje legyen egy másik, maradandóbb valóságnak, melynek nevét már láthatatlanul homlokán viselte, a Halálfiainak. A SZELLEM UTJAI Szekszárdon Garay volt a költő, a város főterén szobrot is állítottak neki; a széppróza eszményi csúcsát, mondjuk így, világszínvonalát. Vas Gereben jelentette, s minden írót azzal mértek, mennyire közelíti meg az eszményképet. Ezt az értékítéletet nemcsak a lokálpatrióta lelkesedés diktálta, hanem inkább az, hogy Garay és Vas jelentette az akkori, igen csekély számú olvasó szellemi színvonalát, s az akkori olvasók előtt is zárva maradt, ami az ő képességeiket meghaladta. Vas Gereben a dzsentrieszményt testesítette meg, s a kései maradék a fürgedi szülőháznál azt az írót ünnepelte születésének századik évfordulóján, akiben — ha ugyan olvasta — újraélhette letűnt eszményeit és dicsőségét. A vármegye valóban kivonult az ünnepre, élén az alispánnal, hogy — a Tolnavármegyei Űjság szerint — „megköszönje a rég porladó írónak, hogy megfestette Földváry alispánban soha el nem halványulón az igazi alispán képét".

1 A Garay-kultuszt az is táplálta, hogy a közelben élő leszármazottak szinte testi közelségbe hozták a költőt, akinek atyafiságát mindenki ismerte. Szobrát, az egyébként nem jelentős Szárnovszky Ferenc alkotását" 1898-ban állították fel, s a leleplezésen Gizella lánya kíséretében az özvegy is részt vett, akit nagy tisztelettel fogadtak. Amikor 90 éves korában, 1907-ben meghalt, a Tolnamegyei Közlöny meleg hangon méltatta, azzal, hogy nagy gondok között élt, de „nem dobta el ő se az özvegyi fátyolt s Jókai nála is elmondhatta volna azt, amit Damjanichnéról mondott, mikor Petőfi özvegye férjhez ment: Tisztelettel hajlok meg Damjanich özvegye előtt."

3 A hódolatból még arra is jutott, hogy az özvegy halála után segítsék a 70 éves, magányos Garay Gizellát, akinek a város 400 korona állandó évi segélyt szavazott meg. „A város közönsége ezzel méltó módon rótta le háláját a nagy költő emléke iránt, aki fényt és dicsőséget szerzett szülővárosának" — írja a Tolnamegyei Közlöny.

1 De itt volt még a legendás Garay Antal is, a költő legfiatalabb öccse, „a dacos, hajlíthatatlan magyarok, a Petur bánok kiveszni készülő fajából" — mint nekrológjában olvassuk.

5 Fiatal éveiben gyalog bejárta Európát, harcolt a párizsi barikádokon, s emlékül Lajos Fülöp trónjának egy bársonydarabkáját hozta haza. Ott volt a szabadságharcban is, a bukáskor ezrede zászlóját szétvágatta, hogy mindenki kapjon belőle egy darabot. Ezzel a szívére tett zászlófoszlánnyal temették el. Igazi romantikus hős volt, mintha egy Jókai-regényből lépett volna ki, s bár hitében már rég nem osztozott a 48-as párt sem, mint 284 •