Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

„ismert tipikus alakja a vármegyének", nyilván hozzájárult a Garay-^kultusz ébrentartásához. De ezek már Ady évei, az új irodalom dönget „kaput s falat", — meghallják-e Szekszárdon? A válasz egyértelmű és félreérthetetlen: nem. A szekszárdi lapok tárcarovatában az ekkor ismert nevek közül Bródy Sándor, Eötvös Károly és Bársony István szerepel, aki egy irodalmi esten is részt vett; a külföldiek közül Tolsztoj Bűnbánó gonosztevők című novellája kapott helyet, amit eszperantóból fordított Lengyel Vilma Mária, s egy Mark Twain-novella, a Nyugtalan éjszaka, a fordító megjelölése nélkül. A Tolsztoj-novella kivételével, amit helyi fordító küldhetett be, nyilván alkalmi átvételekről van szó; a szerkesztő azt közölte, ami épp kezébe jutott. Legfeljebb Jászai Mari lehetett kivétel, aki a tízes években ismételten szerepelt a Tolnamegyei Közlönyben, írásai fölött a sokatmondó „eredeti tárca" megjelöléssel. A költők közül Juhász Gyula nevével egyetlen egyszer találkozunk (Öreg költőnek), s versét nyilván Babits ajánlotta a szerkesztőnek, ugyanis épp ekkor közöltek kritikát a Levelek írisz koszorújából című kötetről, s mutatványként a Közérdek című lap az Anyám nevére, Hunyt szemmel, Itália és A lyrikus epilógjia, a Tolnamegyei Közlöny pedig az Anyám nevére című verset mutatta be. Néhány év múlva Babits jó barátja, Rédey Tivadar szerepel több verssel, feltehetően ugyancsak Babits ajánlására/' A leggyakoribb költő vendég Szabolcska Mihály, akinek személyes kapcsolatai is voltak Szekszárddal; verseit egy időben hétről hétre közölte a Tolnavármegye és a Közérdek. A helyi poéta laureatus, a Garay-hagyomány hű folytatója, Szabolcsika barátja, a fáradhatatlan dilettáns, Bodnár István, aki miként Jókai novellahőse, Keselyeő Péter, mindent megversel, s nincs olyan esemény, ünnepség, a jelentősebb házasságkötéseket is beleértve, amit alkalmi ódával ne (köszöntene. Pénzügyi tanácsos volt, a népbank egyik vezetője, tekintélyes szőlőbirtokos, virilista, egy időben lapszerkesztő. A történészek ma is haszonnal forgatják Bezerédj-életrajzát; ő azonban költőnek vallotta magát, a közvélemény is így ítélt, s mindenkor Babits fölé emelte a szorgalmas, de tehetségtelen lantverőt. Amikor 1911-ben Alkonyat című verseskötete megjelent, a Tolnamegyei Közlöny egyenesen a szerző „zsenialitását" emlegeti, a Tolnavármegye és a Közérdek pedig Szabolcska véleményével már félreérthetetlenül a Holnaposok, s velük együtt Babits felé sújt. „A mai irodalmi tévelygések és hóbortosságok közepette valóságos oázis egy-egy ilyen becsületes verses könyv."

7 A kérdést így kell feltennünk: milyen isteneknek áldozott az a Szekszárd, amelyik nem fogadta be Babitsot? Mert nemcsak a pályakezdőt utasította a fahangú Bodnár mögé — erre még lesz alkalmunk visszatérni —, hanem a harmincas években a végső magaslatokra érkezett Babits-csal sem volt hajlandó közösséget vállalni. A Garay-'kultusz, Vas Gereben emlékének ápolása önmagában dicséretes lehetett volna, még akkor is, ha a lokálpatriotizmus eltúlozta jelentőségűiket. A baj az volt, hogy az olvasói ízlés és kultúra megrekedt ezeknél, sőt beérte Bodnárral, aki a második vonalbeli Garaynak is csak szürke epigonja lehetett. Mert ez a legtöbb, amit Bodnár költészetéről elmondhatunk, de beszéljen helyettünk ő maga: 285