Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

Kiugróan nagyobb számban tartottak gyűléseket az 1918. október 31. és 1919. augusztus 1. között eltelt tíz hónapban, mint 1918. előző tíz hónapjában. Ez nemcsak a problémák sokasodását, hanem a sokkal intenzívebb politikai tevékenységet is mutatja. Ha ezt a tételt a járások viszonylatában nézzük, megállapíthatjuk, tételünk a völgységi, ma bonyhádi járás vonatkozásában nem állja meg a helyét. Itt Bonyhádot kivéve az említett időszakban semmivel sem tartottak több gyűlést, mint 1918. első tíz hónapjában. Magyarázatát abban látjuk, hogy ebben a járásban túlsúllyal szerepelnek a kisközségek. Ez a tárgyalt korban többé-kevésbé gazdasági, társadalmi és politikai elszigeteltséget jelentett. E járás birtokviszonyai eltérnek a Duna menti, vagy a tamási és dombóvári járások birtokviszonyaitól. A völgységi járásban még a nagyobbnak számító középbirtok is ritka, a lakosságnak általában valamennyi földje van, a föld nélküli népességet a szőlőtermelés és szarvasmarha-tenyésztés révén helyben tudják foglalkoztatni. A vagyoni különbségek ezért nem olyan kirívóak, mint a megye keleti és nyugati részén. Jellemző a lakosság nemzetisége is: a völgységi járás ebben az időszakban túlnyomóan németajkú, kevésbé népes családú. Politikai aktivitásuk e három tényező hatására elmaradottabb, mint a többi járásban. Bonyhád, a járási székhely, élénk kereskedelemmel, fejlődő iparral rendelkezik. Lakossága vegyes nemzetiségű, a munkásréteg, ha magániparon belül is, kialakulóban van, ezért politikai élete élénk. Elöljárósági ülési jegyzőkönyv egyedül Dunaföldvár községből maradt meg. Ezt azonos forrásjellege miatt igen jól fel tudtuk használni a tanulmányban. Ugyaninnen — egyedülállóan — a nemzeti tanács iratanyaga részben megmaradt. Bár ez nem jegyzőkönyvi formában őrzi meg e népi szerv tevékenységét, mégis mivel segít fényt deríteni a képviselőtestület és a különböző tanácsok és forradalmi szervek kapcsolatára, szintén felhasználtuk. Szükségesnek tartjuk — éppen azért, mert feldolgozott anyagunk kizárólag községi vonatkozású — ismertetni azokat a lehetőségeket, melyeket a korábbi törvények a községek jogaiként mutattak ki. Két alapvető törvény rendelkezett e tárgyban: az 1886:XXII. te, az úgynevezett községi törvény és ezzel összefonódtak a vármegyei törvénynek, az 1886 :XXI. tc.-nek rendelkezései. Anélkül, hogy e törvények részleteibe belemerülnénk, a következő általános következtetéseket vonhatjuk le ezekből: A községeknek bizonyos önkormányzatot adtak, ez azonban látszólagos volt. Elsősorban a látszólagosság abban nyilvánult meg, hogy a községi határozatok általában felsőbb jóváhagyásra szorultak. Maga a helyi választó jogosultság erősebben korlátozott volt, mint a képviselői választói jog. Több éves helybenlakást, az; adóterhékhez; való hozzájárulást is megköveteltek, tehát a szegényebb rétegek ennek gyakorlásából ki voltak zárva. Az eszmei Önkormányzattól való igen nagy messziséget mutatja az, hogy a képviselőtestület tagjainak fele a legtöbb adót fizetőkből került ki, annak hivatalbóli tagjai is voltak, tehát az egész struktúra a kapitalista-feudális jelleget viselte magán. Ugyanígy önkormányzati sérelemnek tekinthetjük, hogy bár a képviselőtestület maga választotta a község vezetőit, azonban a jelölés joga a főszolgabírót illette meg és szavazni csak azokra a személyekre lehetett, akiket ő jelölt ki. A centrális államigazgatás biztonságát szolgálta, hogy a főszolgabírónak utasítási joga volt egyedi ügyekben is, ezt a hatalmát alátámasztotta, hogy ő volt a járás közbiztonságának felelőse és közvetlen utasítási joggal rendelkezett a csendőrség felett. Mindezek alapján tehát leszűrhetjük azt a megállapítást, hogy a községi 229