Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Ifj. Szakály Ferenc: Tolna megye 40 esztendeje a Mohácsi csata után • 5

Tolna megye a belső harcok korában (1526—1542) Gazdasági élet A mezőgazdaság hódoltság előtti struktúrájának és a szolgáltatások mértékének meghatározására csak néhány, többségében jóval későbbről visszatekintő adat áll rendelkezésünkre. Az 1565-ös szigetvári urbárium készítői ugyanis a török foglalás előtti szolgáltatásokról is tudakozódtak a falvak bíráitól. Természetesen bizonyos mértékű torzítással számolnunk kell, hiszen húsz év távolából ezek az emberek aligha emlékeztek pontosan a számadatokra. A szórványos adatokból úgy tűnik, hogy a földesúri kezelésben lévő majorsági gazdaság aránya Tolna megyében ekkor még nem volt jelentős. Héderváry Ferenc végrendeletében néhány saját kezelésben lévő szőlőbirtok sorsáról rendelkezett. Feleségének adta Tamásiban a Puszta, a Cinege, Tengelicen az Aranyas, Kányán a Nagy Balázs és Remetén a Pokol György nevű szőlőket. Ménben a Konthár nevű szőlőt Ferenc deák, a Nagyszőlőt az iregi kápolna kapta, egy ozorai szőlőt pedig az újonnan alapított oltár rektorának ellátására kötött le. A szőlőkön kívül Edelényben, Mártonon és Ozorán levő két ekéhez szolgáló ökreiről és más, közelebbről meg nem nevezett allódiális eszközökről emlékezett meg. A szőlők neve származásukról árulkodik: olyan jobbágyszőlők ezek, amelyek gazdái végrendelet nélkül haltak el, és a háramlási jog alapján alkalomszerűen kerültek a födesúr birtokába. Az egyik meni szőlőről meg is mondja a végrendelkező, hogy az korábban Konthár János iregi jobbágyé volt, de a Nagy Balázs és a Pokol György nevek sem hagynak kétséget a birtok eredetét illetően." A szigeti urbárium tanúsága szerint Délkelet-Tolna egyházi birtokosainak robotmunkával műveltetett szőlőbirtokaik voltak. A bátai apát bátaapáti szőlőjét a helység jobbágyai munkálták. A váci káptalan etei szőlőjében az oldániak dolgoztak, a titeli káptalan pedig kürtösi jobbágyaitól követelt robotot. Valószínű tehát — az ellenkező adatok szórványossága is emellett szól —, hogy a robotoltató földesúri nagyüzemmel szemben a jobbágyi kisüzem volt túlsúlyban. A jobbágy telke után pénz-, robot- és terményszolgáltatással tartozott urának. A pénzadó (cenzus) nagysága helységenként és birtokosonként változott, általában azonban 50 dénár és egy forint között mozgott. A legkisebb évi cenzust, 50 dénárt a titeli káptalan (Kesztölc, Lángfő), a váci káptalan (Oldán, Decs) és a székesfehérvári keresztesek (Várasd) falvainak jobbágyai fizették. A bátaiaktól apátjuk évi három részletben 60 dénárt követelt. A legmagasabb cenzus, 1 forint, a budai Szent Zsigmond káptalan (Mórágy, Moha) és a szekszárdi apátság (Kövesd, Csábrág) népeit sújtotta. A terményadók közül a kilencedet (noná) csak Oldánnál említik, az egyházi tizedet (decima) viszont szinte minden község saját földesurának adta, hiszen az adatszolgáltató községek úgyszólván mind egyháziak birtokában voltak. A jobbágyság, a jobbágyi árutermelés szempontjából kedvezőbb lett volna, ha ezeket a térményadókat pénzen válthatja meg, és ezzel mentesül a tizedszedés károsodásaitól. 7