Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Szilágyi Mihály. A Tolna megyei kereskedelem története 1848-1914-ig • 267

Megyénkben mindössze két település lakossága — Szekszárd, Dunaföldvár — haladja meg a tízezer főt; 1890 és 1910 között Szekszárd alig 600 lakossal szaporodik, Dunaföldváron pedig 300 fővel csökken a népesség. Más magyar városokhoz hasonlóan Tolna megye székhelye is gyakorlatilag parasztváros volt, amelyben az iparosok, az értelmiség és a közalkalmazotti réteg mellékfoglalkozásként mezőgazdasági tevékenységet, főként szőlőtermesztést folytatott. A lakosság szaporodása az erőteljes kivándorlás ellenére is inkább falvainkban tapasztalható. A kereskedelem és hitelügy területén foglalkoztatottak aránya elmaradt az országos átlagtól. Mind az országos, mind a Tolna megyei kereskedők arányszámánál rá kell mutatnom, hogy a népszámlálási adatok nem tükrözhetik elég hűen a kereskedő népesség tényleges számát. A falusi vegyesboltosok gyakran csak nevükben kereskedők és megélhetésüket csak részben biztosította az üzlet, ugyanakkor a nagyközségek illetve városok kereskedői olyan segéderőket is alkalmaztak, akik nem szerepeltek a kereskedelem-statisztikában. Feltevésem szerint ez utóbbiak kevesebbet nyomtak a latba, mint a falusi kereskedőknél jelentkező kihasználatlan munkaerő összege. A városi boltok nyitvatartási ideje meghaladta a falusi boltokét,-de ennél is lényegesebb az a tény, hogy a vevőáramlás jóval élénkebb a városi boltokban, ezért vezetőik nem művelhették volna szántóföldjüket és szőlőjüket a bolt nyitva tartási ideje alatt, különben a forgalom visszaesik. A falusi boltosok viszont a nagy mezőgazdasági munkák idején csak a kora reggeli és esti órákban tartózkodtak a boltban, napközben a családtagok is kiszolgálhatták a szórványosan jelentkező vevőket. A mozgókereskedelem helye a századforduló kereskedelmében. A megye bolthálózatának bővülése fokozta a kereskedelmi versenyt. Az egyre növekvő boltbérek, majd a szolgáltatások és a reklámra fordított öszszegek felduzzasztottak az áruk forgalmi költségeit. Ilyen viszonyok között a boltos kereskedők nem nézhették tétlenül a helyi lakosok közül kikerülő é? a más vidékekről érkező házalókereskedők tevékenységét. Különösen a fejlett nagyközségek és mezővárosok kereskedői folytattak ádáz küzdelmet a házalók ellen. Dunaföldvár boltosai 1900-ban elérték a helyi tanácsnál, hogy szabályrendelettel tiltsák el a községbe érkező házalók árusítását.

169 A szekszárdi általános ipartestület felbuzdulva a dunaföldváriak sikerén szintén a házalók elűzését követelte. Az aláírók között szerepelnek a Salamon-testvérek és a Kron Salamon Fia cég is. Érvelésükből az alábbiakat emelem ki: — a szekszárdi kereskedők száma és raktárkészletük választéka kielégíti a helyi és vonzáskörzetben élő lakosság igényeit, — a házalók megkárosítják jóhiszemű vevőiket, hiszen azért tudják olcsón adni árujukat, mert azok a gyárosoktól és nagykereskedőktől átvett leértékelt, silány termékek, — a házalók nem fizetnek városi adót, viszont annál többet a helyi kereskedők, de ha a házalók miatt az adófizetők jövedelme csökken, akkor előbb-utóbb a város adóbevétele is kisebb lesz, — a helyi kereskedők magyar termékeket hoznak forgalomba, sőt azok meghonosításán fáradoznak, míg a házalók külföldön előállított termékeket árusítanak, 316