Tanulmányok Tolna megye történetéből 1. (Szekszárd, 1968)

Szilágyi Mihály: Tolna megye kereskedelme a török kiűzésétől 1848-ig • 61

már csak nyolcan folytatják mesterségüket, a többi napszámos munkával keresi kenyerét. A Veszprémből, Tatáról, Gyöngyösről, Eszékről és Erdélyből beszerzett szőrmék annyira drágák, és az utazási költség oly tetemes, hogy azt már csak néhány módosabb céhmester képes elbírni. A szekszárdi csizmadia céh 119 mestere közül mindössze 45 folytatja munkáját a céh keretében. A többi részben öregsége miatt hagyott fel a csizmakészítéssel, részben a mezőgazdaságban látja boldogulásának útját. A szekszárdi céhekben nyilvántartott 282 mester közül mindössze 138 mester folytatja iparát, tanult szakmáját. Egyre kevesebb segéd, illetve „legény" szegődik a céhmesterekhez. 1848. nyarán már csak minden harmadik aktív mester rendelkezik segéderővel. A céhélet kilátástalanságára vall a tanulók elenyésző száma is, hiszen a statisztika szerint csak minden hetedik mester foglalkozik tanulóképzéssel. A szűcssegédek évi 50, a csizmadiasegédek évi 60, de még a takácssegédek évi 75 váltóforint keresete sem csábítja már a fiatalokat e pályára. Akik mégis elszegődnek tanulónak, majd segédnek, azok többnyire közelebbi hozzátartozó nélküliek lévén szállást és ellátást találtak gazdájuknál, a céhmesternél. A céhek egyre több versenytárssal találkoznak azokon a Tolna megyei vásárokon és piacokon, amelyekben korábban szinte egyeduralmat élveztek. Elszaporodnak a kontárok és megjelennek portékájukkal a helyi és az idegen kereskedők. Takácsaink eddigi pozícióit sorra lerombolják a felvidéki, köztük az Árva megyei vászonkereskedők, akik kieszközölték a Helytartó Tanács engedélyét is a házalókereskedésre, a vásárok és a piacok látogatásához. Ez ellen a céhek befolyása alatt álló vármegye sem tehet semmit.

64 Az idegenek befolyása egyre nő, a szekszárdi vásárokon a pesti és pécsi manufaktúrák ügynökei és a helybeli kereskedők kiszorítják a cipész céh vásározó mestereit, segédeit. Az győz a piacon, aki olcsóbban tud termelni és kínálni. A helybeli fazekasok drágálják az agyagégetéshez felhasznált tüzelőt, és ezért emelik termékeik árát a kontárok és a kereskedők által tömegesen kínált cserépedények ára fölé. A csizmadiák, a cipészek és a szűcsök a bőrök drágulására, a beszerzéssel járó tetemes költségre, a legénytartásra és a vásári helypénzekre hivatkozva viszik termékeiket magas áron a piacra. Mindezek a tényezők céheink versenyképességét nagymértékben csökkentik a gyárosokkal és kereskedőkkel folytatott ádáz küzdelemben. A nemcsak céhlevélben szereplő, hanem ténylegesen dolgozó tagok is az esztendő egy részében már feleslegesnek tűnnek. A nevezetesebb ünnepek előtt ugyan tapasztalható némi élénkülő kereslet termékeik iránt, de mivel vásáraink egy része időben majdnem egybeesik az ünnepekkel, megjelenik a veszedelmes versenytársak serege és elárasztják áruikkal a vásárokat. Mind a manufaktúrák ügynökei, mind a kereskedők olyan olcsó áron kínálnak, amilyen áron a céhmesterek képtelenek haszonnal előállítani termékeiket. Csak az esős ősz beállta után csökken az idegenek nyomása, amikor az utak szinte járhatatlanná válnak. A késő őszi és téli időszakot használják fel céh-iparosaink arra, hogy néhány fáradtságot nem ismerő házaló szatóccsal felvegyék a versenyt, főként a kieső falvakban. Az életképesebb mesterek pedig Bács, Baranya és Somogy megyébe viszik el árujukat, hogy azoknak ott piacot szerezzenek. 79