Tanulmányok Tolna megye történetéből 1. (Szekszárd, 1968)
Szilágyi Mihály: Tolna megye kereskedelme a török kiűzésétől 1848-ig • 61
Az előbbiekben ismertetett néhány görög „gazdasági nagyhatalom" helyett azonban a megyében a kevésbé jómódú és a mostoha körülmények között tengődő idegen nemzetiségű szatócsok bonyolították le a forgalmat. Példaként megemlítjük, hogy 1750-ben két dunaföldvári „kereskedő görög" panaszolja: „nagy az adó és kevés a haszon". 9 A tolnai „boltos rácok" 1740-ben azt írják a vármegyéhez küldött levelükben, hogy nyomorúságos dolog a mostani kereskedés, mert csak nagy költséggel: „per tertias personas" — három személyen keresztül — tudják árujukat beszerezni. A levélből az is kitűnik, hogy a maximált árak felett árusítottak és ezért elkobozták áruikat. 10 1744-ben a paksi kereskedők írják, hogy a megyében majdnem minden község tiltja megjelenésüket, holott szeretnék továbbra is bejárni a falvakat és portékáikat árulni. Ugyanők már 1739-ben is azt írják a vármegyéhez, hogyha nem árulhatnak Pakson kívül más helyiségekben, úgy éhen halnak. Csak a vándorkereskedés révén tudják mindennapi eledelüket megkeresni. Ezért engedélyt, passust kérnek a vármegyétől, mivel Paksot már „egészségtelen" helynek tartják a kereskedés szempontjából. 11 1755-ben Tevéiről 12 ugyanilyen okból költözött Pécsváradra Tódor Mihalovics boltos. A görög kereskedők mellett vagy inkább utánuk megjelennek a zsidó kereskedők. 1756-ban a megye zsidó kereskedői közlik a vármegyével: a pozsonyi Helytartó Tanácshoz akarnak folyamodni azért, hogy Baranyába szabadon járhassanak eladni, mivel itt szegényen maradnak és a mindennapi kenyérre sem jut nekik. 13 Csak így lennének képesek földesuraiknak az árendát — bérletet — megfizetni. Az 1715. évi 99. számú rendelet szerint a kereskedők minden ügyükben a városi tanácsok hatáskörébe tartoznak, s megszűnik a katonatisztek eddig gyakorolt hatalma a kereskedők felett. Ezt követően nagy számban található kereskedőktől származó levél a közigazgatás irattárában. Az 1723: 53 tv. cikk utasítja kereskedőinket a „kalmárkönyv" vezetésére, melyben egyrészt az adott kölcsönöket, másrészt a hiteladósságokat kötelesek pontosan feljegyezni. A kereskedelem egyik legfontosabb közfogyasztási cikke ebben az időszakban a só. Forgalma a királyi kamara kezében volt, a városok és a földesurak sókereskedése csak a lakosság részére végzett kicsinybeni eladást foglalta magában. Az 1723. évi országgyűlésen a király a só árát leszállította, de ennek kedvező hatását az egyszerű nép nem élvezhette, mert a földesurak változatlanul magas áron adták. Ezért az 1729. évi 5 trv. elrendeli, hogy a földesurak és a városok raktáraiból ugyanolyan áron adják a sót, mint amilyen a legközelebbi királyi sóraktárakban, csupán a fuvardíjat számíthatják hozzá, mégpedig hegyvidéken 3, síkságon 2 korona a mázsánkénti tarifa egy-egy mérföldnyi távon. 14 A rendelet megengedi a jobbágynak, hogy sóját bármely raktárból, vagy piacról beszerezheti. Továbbá tiltja a só-tisztek visszaéléseit, akik minden tétel só árán felül egy dénárt követeltek, s a vevőket sokáig várakoztatták, vagy el is utasították. A királyi rendelet megjelenését követő első évtizedekben még nem találkozunk olyan levéltári anyaggal, amely a visszaélésekről és azok megtorlásáról adna hírt. Viszont egy 1739-ből származó levél azt tanúsítja, hogy Paprika Ábrahám szentendrei kereskedőtől elkobozták hajója sószállítmányát, amikor a Duna-parton Paks környékén árusítani kezdett. 15 64
