Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve III. (Szekszárd, 1990)

át közöttük élve, módomban volt mindent alaposan megismerve, de egyben mint a család fője, atyja lévén községemnek, s mint a jó orvos — aki nemcsak ismeri betegének baját, de fel is ismeri a kór okozóját is, sőt azzal a gyógyszerrel is tisztában van, amire betegének szüksége van, hogy egészségesebb kondícióba juthasson, úgy tudom azt is, hogy mint volna segíthető ezen túlnyomó részben felette szegény lakosságon. Amidőn tehát visszaadom felettes hatóságaimnak ezen nagyon szegény községet, méltóztassék megengedni, hogy feltárjam szívem őszinte fájdalmát: Felette hegyes-völgyes, lankás kis község, sűrűn teli a lehető legszorgalmasabb emberekkel; szorgalmuk, törekvésük példanélküli; amire ezen szegény község lakói képesek, amit ezek összedolgoznak, már nem is emberi. Ügy a családfő, mint a feleség, valamint a gyermekek a munkától koraérett, kora-vénlett és mégsem tud előbbre jutni. 2000-nél több a lélekszáma. A legmódosabb ember vagyona sem több 30 holdnál; több mint a felének azonban még csak 1 hold földje sincsen s számtalan azok száma, akik zselléri sorsban élnek. Tömérdek az ódon, régi bogárhátú kis lakóház és bizony jelentékeny számú a hegyekbe vájt kunyhólakás. Megélhetési forrása a községnek leginkább a szőlő és a kőbánya. A szőlőre nézve azt hiszem nem mondok megállapításommal újat, amikor azt a valóságot említem, hogyha termés van, úgy ár nincsen, ha pedig ár van, úgy meg a termés hiányzik. És így van ez évek óta. A lakosság túlnyomó része a községtől távol fekvő helyeken, rendszerint uradalmaknál részesaratással szerzi be alig néhány hóra elegendő kenyerét, sajnos azonban valamennyinek ez sem jut. Hátra van tehát mint legfőbb kenyérkeresetük: a kőbánya, amely az itteni úrbéres birtokosság tulajdonát képezi, mely kőbányát 30 éve igazi szakértők bérlik. Eleinte nehezen ment ennek a kérdésnek a megoldása, mivel összevisszaságban volt; a terület ugyanis néhány részben a bérlők tulajdona volt, s miután ez így ebben a formában zökkenő visszásságokat teremtett, néhány éve a bérlő cég a tulajdonát csaknem díjtalanul engedte át a birtokosságnak, s így azóta ezen visszásság megszűnt. Amidőn 23 évvel ezelőtt felettes hatóságaim és a község képviselőtestületének bizalmából átvettem ezen nagyon szegény község vezetését, azon informátiót szereztem, hogy 1906—1914. évig a bérlő cég évente átlag 10.000 waggon kőanyagot termelt ki és értékesített, ami legalább 2—300 munkásnak és ezek családtagjainak adott megélhetést. Sajnos az utóbbi évek óta ez mind megszűnt; ma már ez a 10.000 waggon 1/10-ére, vagyis kb. 1U00 waggonra csökkent és alig csak 20 nincstelen munkás keresheti meg a kőbányánál kenyerét. Pedig innen kellene a községben olyannyira hiányzó kenyeret előteremteni. A mai nappal azonban még ezen munkásokat is kénytelen a bánya elbocsájtani, mivel a bánya semmiféle újabbi kőanyag szállítási megbízást sehonnan sem nyert; amit ez évre kapott, az már feldolgoztatott, s így munka hiányában kénytelen a bánya ezen átlag nagyon csekély számú munkásságot is elbocsájtani, ami sajnos csak szaporítani fogja a legkevésbé sem kívánatos oly nagyszámú németországi kivándorlást figyelembe véve az erősen terjedő pángermánizmust; ettől csak az esetben tarthatók vissza, ha munkaalkalmat teremtünk részükre idehaza.