Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve II. (Szekszárd, 1983)
A NEOABSZOLUTIZMUS ÉVEI - Tolna megye 1849—1867 között
I. At. 1848— 49-es forradalom és szabadságharc leverését követő évtizednek sajátos helye van a magyar történelemben. Bár a középkor magyar államának tényleges önállósága már régen a múlté, a feudális uralkodó osztálynak nemegyszer saját kizsákmányolt osztálya aktív támogatásával — sikerült az állam formális különállását, s ezen belül az önrendelkezés néhány valóságos elemét is évszázadokon keresztül megőriznie. Mindez keresztezte a Habsburgoknak azt a törekvését, hogy a Duna medencéjében a különböző etnikumokból, országokból és tartományokból egy egységes birodalmat kovácsoljanak. Az ellentétes irányú történelmi tendenciák — a nacionalizmus jelentkezése — nem fékezte, hanem ellenkezőleg, mintegy az utolsó esélyként elszántabbá tette kísérletüket. A forradalom és szabadságharc leverése után a körülmények mind nemzetközileg, mind belpolitikailag kedvezőnek látszottak. Az európai forradalmak bukása, a reakciós, abszolutisztikus hatalmak diadala kedvező hátteret adott nem csupán, a forradalomban és szabadságharcban részt vettekkel szembeni megtorlás, hanem a rendi keretek között a Habsburgokhoz kötődő feudális társadalmi erők háttérbe szorításához, Magyarországnak a birodalmon belüli hagyományos különállása felszámolásához. Bár a Habsburgok körül csoportosuló erők — birodalmi arisztokrácia, hadsereg, bürokrácia — a célok megfogalmazásában egységesek, a megvalósítás módjáról — eltérő érdekeik megszabta módon — más-más elképzeléseik voltak. A birodalmi arisztokrácia a feudális területi tagolódást alapul vevő föderatív berendezkedést kívánt, melyben a rendi erők játszanak meghatározó szerepet. A császári adminisztráció a császári hatalom gyökeres újjászervezését kívánta, túllépve a feudális örökségen, szigorúan centralizált, a modern viszonyoknak megfelelő államapparátussal. Az elképzelés ellentmondása abban rejlik, hogy ezt az apparátust a császári abszolutizmus szolgálatába kívánta állítani. A centralizációt támogató, de azt alkotmányos keretek között megvalósítani kívánó osztrák—német burzsoázia nem rendelkezett kellő súllyal elképzelése keresztülviteléhez. Az irányzatok harcában az abszolutisztikus centralizáció kerekedett végül felül. A birodalom tartományait megfosztotta minden eddigi jogaitól, közigazgatási egységekké degradálta őket, melyek élén a legalsó fokig kinevezett tisztségviselők álltak. Az orosz fegyverek segítségével győztes császári hatalom ebbe a szervezeti keretbe illesztette be a legyőzött Magyarországot, amely elméletük szerint ,,lázadásával" eljátszotta történelmi jogait. Az országot teljhatalamú katonai kormányzó alá rendelték, aki mellé polgári megbízottat állítottak. Az újonnan berendezkedő hatalom első teendőjének a megtorlást tekintette, amely Haynau rémuralmaként él máig is a magyar történelmi köztudatban. Közismertek a szabadságharc vezetőivel szembeni megtorlás tényei. De nem csupán Batthyány, az aradi tizenhármak szenvedtek mártíromságot. Sokan kényszerültek emigrációba. Még évekig üldözték, vetették fogságba vagy vitték katonának a névtelen kisemberek ezreit. Nemcsak a szabadságharc résztvevőit üldözték, de büntették azokat is, akiknek birtokában fegyvert, Kossuth-bankót, lázító iratokat találtak. Az országot nem csupán az ellenállás szellemének kiirtásával, hanem
