Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve I. (Szekszárd, 1978)

A REFORMKOR - Tolna megye a hazáért és a haladásért

Habár az örökváltság az 1832—1836-os országgyűlés egyik központi kérdése volt, és a létrehozott törvény megengedte a kilenced megváltását, azonban igen kevesen járták ezt az utat. 1838-ban Bezerédj István és a medinai jobbágyok között jöt létre megállapodás a kilenced megváltásáról. Az első örökváltsági szerződés pedig 1840-ben született Bezerédj és a kakasdi jobbágyok között. 1847-ig a megyében ezen kívül még a tolnai lakosok egy része váltotta meg magát a terhektől. Az 1790-től 1848-ig terjedő időszakban végig jellemző a jobbágyság tiltakozása a földesúri terhek emelése és a földrablások ellen. Tolna megyében ez a tiltakozás különböző formákban öltött testet. A jobbágyok beadványaikkal ostromolták a vármegyét, a Helytartó Tanácsot, személyesen jártak Bécsben, hogy tiltakozzanak a földesurak önkényeskedései ellen. A bíróválasztás szabadságáért folytatott harc is egyik megnyilvánulása a parasztság és az uradalmak szembenállásának. Jelentősek voltak a legelő visszafoglalások. Különösen a gyapjútermelés fellendülésekor került sor Tolna megyében a tömeges földkisajátításra. Az uradalmak a hatalmas birkanyájakat részben bérbe adták. Elsősorban Németországból jött sok bérlő, birkásgazda. A nyájak terelése során nem nagyon nézték azt, hol a közös legelő határa, és a szabályzatok hány állat legeltetését engedik meg. Tolna megye országosan a második helyen állt a dohánytermelésben. Különösen a faddi, pálfai, döbröközi dohány volt híres, és a völgységi járásban terjedt el ez a foglalkozás. Csapó Dániel például Amerikából hozatott dohánymagot, és ezt terjesztette el a megyében. A jobbágyság a dohányt általában az ugaron termelte. Ezért is váltott ki a megyei nemesség körében az ugarbeli kilenced eltörlése nagy tiltakozást. pEurópai hírű volt a megye bortermelése. Egyed Antal a következőket irta: „Szőlőhegyekkel igen is megvagyon rakva ez a Vármegye. A bor ára nagy lévén, ott is szőlővesszőket raktak, hol előbb erdők zöldeltek, vagy gabonakalászok sárgultak. Szekszárdon terem a leghíresebb bor." Korszakunkban ugrásszerűen nőtt a szőlőterületek száma, 1780-tól 1828-ig 8000 kataszteri holddal. A bor árusítás egyébként örökös ütközőpont, volt a jobbágyok és a földesurak között. Az adózók küzdöttek a szabad bormérésért, és megpróbálták ezt gyakorolni is. (Pl. a paksiak^) — A selyemtenyésztés már a XVIII. század végén jelentős foglalkozás volt a megyében. Az 1820-as években a vármegyei selyemtenyésztési bizottság hatására és Németh István selyemtenyésztési inspektor működésére ugrásszerűen megnőtt az eperfák ültetése és a selyemhernyó tenyésztése. Az 1840-es években különösen Bezerédj István fejtett ki nagy arányú propagandát ennek a tevékenységnek az érdekében. 1841-ben megalakult a „Tolnai Szeder-Selyem Egylet", mely a vármegye szedreskertjeit is kezelésébe vette. A tárgyalt időszakban a megye ipara nem tudott kilépni a céhes keretekből, habár az iparűzők száma is jelentős növekedést mutatott. 1828-tól 1972vel emelkedett a számuk, és 1847-ben a megye területén 5338 fő élt. Különösen Dunaföldváron, Pakson és Szekszárdon volt jelentős a számuk. Általános jellemzőjük, hogy a magas behozatali vámok miatt nyersanyaghiánnyal küzdöttek, és pénzhiány miatt nem tudták műhelyeiket korszerűsíteni. Általában olyan közszükségleti cikkeket készítettek, amelyeket a helyi piacokon el tudtak adni. Az 1847-es adatok szerint a megyében 7 „gyár" volt. Ezek közül a szekszárdi posztógyár, mely a rabok dologháza volt, és a szekszárdi selyemgombolyító