Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve I. (Szekszárd, 1978)

A TÖRÖKKOR - AZ ÜJ HONFOGLALÁS ÉVSZÁZADA

ti váron kívül Tolna megyében Csurgó, Palota, Pápa, Tihany, sőt még messze a Garam menti Léva végvára is falvakat birtokolt és adóztatott. Az elmenekült földesurak a falvaik bíráival, őket a török által meg nem szállt területre rendelve adóikról megegyeztek. A magyar földbirtoklásban a hódolt Tolna megyében is nagy zavar uralkodott, egy-egy falut gyakran ketten is birtokolni akartak. Ha az Eszterházyak, a pécsi püspök vagy a szekszárdi apát falvainak sorsáról tájékozódni akar, egyes falvak bíróival valamilyen összeírásokat készíttetnek, de ezekből csak a hódolt területek ismeretlensége tükröződik, mert a valódi pusztulás a leírtaknál kisebb lehetett. A törökök minden fegyverrel elfoglalt területet a szultán tulajdonának tekintettek. A legjelentősebb állandó jövedelmeket jelentő helységeket, a Duna melletti mezővárosok és falvak adóit és vámjait a budai török kincstár szultáni (hass) birtoknak tartotta meg, a többi mezőváros és falu változó jövedelmét pedig a szandzsákbégek, főtisztek és a szpáhi lovas hadtest katonáinak személyes javadalmaként osztotta ki. A török állami egyenes adó a fejadó, amit dzsizjének. harácsnak és császár adójának is neveztek. Ezt minden nem mohamedánnak élete és ingóságai birtoklása megváltásaként kellett fizetnie. A fejadó összege állandóan változott, 1541-től 1686-ig egy forintról 3—\ forintra emelkedett és mindig előírt aranyés ezüstérmékben fogadták el. mert a pénzromlás ezt megkövetelte. A töröknek szolgáltatott adók között sajátságos helyet foglalt el a rendkívüli hadiadó, az avarisz és a beszállásolás megváltása, a bedeli nuzul. az adás-vevés illetéke, a reszmi szür-szat, a szállítási költség illetéke, a reszmi maszarif stb., amelyeket a török erődítmények fenntartására, illetve hadjárat idején a vonuló török sereg táborainak élelmezésére alkalmanként fordítottak. A török földesúri adók közül a kapuadó a magyar cenzus adó átvétele volt. Különböző tprrnénvek. a búza, a kétszeres (búza és rozs), az árpa, a must. a juh, a hal, a méhkas, a kender és len. a bosztán kert, a zöldségek és gyümölcsök és a legelők termésének tizedét kellett megváltani. A pénzbeli megváltást a XVTI. században már a természetbeli szolgáltatás váltotta fel, mivel a pénzromlás és a termelés visszaesése következtében a pénzforgalom sok helyen teljesen megszűnt. A törökök a tizedeken kívül többféle illetéket szedtek, mint a legelő- és erdőhasználat illetéke, az egyévesnél öregebb sertések szaporulatának illetéke, a juhlegeltetés illetéke stb. A büntetéspénzek sokasága között a verekedés és lopás (reszmi dzseraim), a káromkodás (niyabet), idézés illetéke (ihzariyye), a tilosba tévedt marha (yava). az eltűntek vagyona stb. szerepelnek. A földesúri adókat a szultáni hass-birtokokon a budai kincstár pénzügyi hivatalai (mukataa) tisztviselői kezelték, amíg a tímár birtokokon, nagyobb birtok esetében (zaim) intézők (voyvoda), kisebb birtok (timar) esetén maguk a szpáhik szedték be. A mezővárosok, mint Tolna, Paks és Simontornya, vagy Szekszárd, a földműveseken kívül jelentős iparosréteggel és értelmiséggel is rendelkeztek. Simontornyáról maradt reánk a céhes ipar XVII. századi működésének legrégibb írásos emléke, céhének szabályrendelete. Ezekből kitűnik, hogy a legszorosabb kapcsolatot a veszprémi és székesfehérvári céhekkel tartottak fenn. A simontornyai csizmadia, a szekszárdi és mórágyi fazekas kézműipar működéséről biztos adataink vannak. De nyilvánvaló, hogy az adatok csekély volta ellenére a falusi kovácsok, molnárok, kádárok stb. is működtek. A különböző török adóösszeírások a falusi kovácsokat említik és mindig megjelölik a „deák"-mesterséget is. A deá-