Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve I. (Szekszárd, 1978)

A KÖZÉPKOR - Tolna megye a honfoglalástól a mohácsi csatáig

gyűrűket. Nekem is hozott egy világi ember aranyat és két gyűrűt. Más szegények is olcsó áron eladogatták, amit találtak. FORRÁS : Wenzel Gusztáv, Szerémi György.. . emlékirata Magyarország romlásáról 1484—1543. Magyar Történelmi Emlékek, írók, II/l. Pest, 1857. 33. MEGJEGYZÉS: Szerémi az apró pletykák és történetek ismerőjének tollából olvashatjuk, mi történt Korvin János seregével, amely a herceg kincseit szállította le délre. A herceg pártján — mondja Szerémi — Újlaki Lőrinc herceg, Ernuszt Zsigmond pécsi püspök maradt. A csatában a sereget Üjlaki lekötelezettje, Dombóvár birtokosa, Dombai Dávid vezette. Szerémi zárszavai a népmesék hangulatát idézik. 1/56 1490. A FÖLDVÁRI APÁT „HADJÁRATA" Bátori István tehát számtalan halandót fegyverbe hívott a szomszédságba szétküldött leveleivel, amelyben megparancsolta, hogy minél hamarabb kövessék öt. Fej vesztést helyezett azoknak kilátásba, akik azonnal nem ezt cselekednék. Ő pedig miután magához rendelte a vállalkozás másik résztvevőjét, a hadban kiválóan jártas férfiút, Kinizsi Pált, a kezeügyében lévő csapattal a menekülők nyomába eredt; az ellenséget a Sárvíz folyóig üldözte. Nehogy pedig valamilyen apró ürügy miatt zavargás nélkül történjék valami (zavargás volt tudniillik szinte az egész országban, hiszen a fejedelmek dühe és egyenetlensége könnyen megrendíti az alattvalók nyugalmát), ezért István zászlai alá mindenfelől sereglő parasztok közül néhányan az ellenség felkutatása ürügyén megtámadták a földvári monostort, ahonnan némely olyan dolgot elraboltak, amelyek éppúgy számukra is hasznosak voltak, miként a papoktól sem lehetett megtagadni azok használatát, majd eltávoztak. Azért alapították ugyanis a papok lakóhelyét régen, hogy a vendégszeretetük és a bőkezűségük gyakorlása céljára szolgáljon. Ezután viszont a monostor alatti hegy lábánál lévő faluban a monostor megtámadásában részt vett parasztok közül néhányat a bor levert a lábáról. Az egyik, a pilisi monostorból menekült szerzetes (aki, mert pénzen bérbe vette földvári monostort, ezért lett — noha dalmát nemzetiségű és raguzai polgár volt — annak a főnöke) főleg azért, mert Magyarországon öregedett meg és felszedte a vidék vadságát. ő is a szinbortól. no meg a méregtől, amelyet páratlan kapzsisága tüzelt, gonosz tanácsadóira hallgatva összehívta a szolgáit és a monostoron esett sérelmet hosszú beszédben panaszolta el. Azt hallottam ugyanis azoktól, akik őt ismerték, hogy — mint általában a dalmátok — fecsegő természetű volt — amint mondani szokás — egészen a hallgatóság megfutamodásáig. Mikor látta, hogy a hallgatóit eléggé felpiszkálta arra, hogy ezt a sérelmet torolják meg (magyarok tudniillik azoknak többnyire olyannyira feltétlenül engedelmeskednek, akiket pénzért szolgálnak és akikkel barátságba kerülnek, hogy még a rokonaiknak sem engedelmeskednek, ha ezt parancsolják nekik) hazai szokás szerint színbort hordatott körbe, hogy ezáltal a dühös beszédtől amúgy is felmérgesített tömeget az északi népek által nagyon kedvelt borral is jobban feldühítse. Ez a szerzetes tehát, akihez leginkább a bőkezű jóindulat, a tűrés erénye és a sérelmek elfelejtése illett volna, a lakomától felkelve, ahol ezt az ügyet megtárgyalták, fegyvert ragadott és papi mivoltáról elfeledkezve, a győztesnek és a vesztesnek egyaránt szerencsétlen kimenetelű csatába rohant. Miközben a bortói