Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A NÉPVÁNDORLÁS KORÁBAN - A honfoglaló magyarok és az államalapítás

Hogyan zajlott le ez a vita, olvashatjuk a Cirill és Metód életének „legendáriumában". „Midőn Velencében összesereglettek ellene (Cirill ellen) a püspökök, papok és szerzetesek, miként a hollók a sólyom ellen, a háromnyelvűség tévtanát magasztalva: Mondd meg nekünk, miért csináltál most a szlávoknak könyveket... Mi csupán három nyelvet ismerünk, amelyek méltók arra, hogy rajtuk könyvekben Istent dicsérjük: a hébert, a görögöt és a latint. A filozófus (Cirill) így felelt: Vajon az Úr nem kelti föl napját jókra és gonoszakra,... Mi azonban sok népet ismerünk, akiknek megvannak a maguk könyvei, és a saját nyelvükön magasztalják az Urat; E népek pedig, mint ismeretes: az örmények, perzsák, abazgok, ibérek, szogdok, gótok, avarok, türzök, kazárok, arabok, egyiptomiak, szírek és még sokan mások."

122 Cirill a szláv írás megalkotása érdekében, a szláv nyelvű liturgia védelmében mondotta volt ezeket a szavakat. Arról nincsenek kétségeink, hogy Cirill hitvitát folytatott a szűk látókörű papsággal. Azt is pontosan tudjuk, hogy nemsokkal halála előtt történt ez. Arra is vannak adataink, hogy a vitára Pannoniából ment el. Ám ha ezeket az adatokat elfogadjuk, miért kételkednők azon népek felsorolásában akikről ő tudott, vagy ahol maga is megfordult és térítési kísérletet tett. Mint látjuk különbséget tett az avarok és a türzök között, tehát pontosan tudta, hogy az egyik esetben avarokról, a másik esetben az Etelközben tartózkodó magyarokról van szó. Az írás, mely ugyan legendárium, hűen megőrzött a történelemből vett tényeket. A magunk részéről nem kételkedünk abban, hogy Cirill 876-ban még olyan tömegű avarral találkozott Pannoniában, akiket méltónak talált a vitában megemlíteni. A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉS AZ ÁLLAMALAPÍTÁS Az avar állam bukása, majd a IX. század háborúskodásai ugyan bizonytalanná tették a városunk határában élő avar lakosságot, de nincs okunk hinni eltűnésükben. Bizonyára feladták telepeik egy részét és elmenekültek jó néhányan - amint ezt a Bogyiszlói úti avar faluban is tapasztaljuk - de a dombok között élők az erdők védelme alatt nagy valószínűséggel „bevárták" a magyarok honfoglalását. Úgy tűnik, hogy Európa a keletről jött népek életével kapcsolatban előszeretettel „katasztrófákat" hoz kapcsolatba. A magyarok Kárpát-medencébe való beköltözését is egy „csúfos vereség" következményekénti menekülésnek tüntetik fel. Igaz Konstantin császár „feljegyzéseiben" találunk utalást erre: „És mikor a türkök (magyarok) hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnan."

123 Nos mit mond a magyar hagyomány erről: „...nem maradhattak (t. i. eredeti szállásterületükön), mivel a sasok (régen: besék) úgy zúdultak le rájuk a fákról, mint a legyek, s barmaikat és lovaikat felfalva elpusztították... Erdélyben... hét földvárat építettek feleségeik és vagyonuk őrzésére."

124 A magyar hagyomány is megemlékezik a besenyőkkel vívott küzdelemről, s hitelesíti a „menekülés" tényét, ám a hét törzs megérkezését a Kárpát-medencébe regisztrálja, sőt az asszonyok és gyermekek jelenlétére is fényt derít. Kellett legyen vérveszteség, de katasztrófáról egyáltalán nem beszélhetünk. Érdemes Konstantin szövegére is visszatérnünk. Egyértelműen megírja, hogy amikor a türkök hadjáratra mentek, akkor érte a népet a besenyő támadás. AIX. század második felétől egyre gyakrabban találkozunk a nyugati forrásokban a magyarok nevével. 862-ben ismerkednek meg a magyarokkal először a Keleti Frank Birodalom lakói.

125 881-ben kabar és magyar csapatok dúlják Bécs környékét.

126 Olyannyira megismerte Európa a magyar nevet, hogy a szétszabdalt Frank Birodalom egymással küzdő „királyai" maguk hívják segítségül a