Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC, VALAMINT AZ ÖNKÉNYURALOM ÉVEIBEN (1848-1867) - A város külterületének változásai és a közlekedés

Tolna megyei szőlőváltsági jogbiztost ugyan 1877 júniusában menti csak fel az igazságügyminiszter, „a váltságmíveletek" befejeztével.

17 Az úrbéres telkek tartozékaiként kimért legelőkön álló fák az uradalmat illették, amelyeket az - a királyi kúria végzése szerint - „öt év alatt letarolni és elhordani tartozott". A tarolás részben meg is történt, illetve folytatódott a perben még az uradalomnak ítélt, 1876-ban a nagyközség által megvásárolt Csatári erdőkben is. Az erdőirtás dühében, a gazdasági motívumok mellett, fel lehet ismerni a volt úrbéresek urasággal szembeni ellenszenvét is. Megnyilatkozik ez még Kramolin Emil heves tanácsülési kifakadásában is, amikor a miniszteri biztos erdőfelügyelő tiltakozását visszautasítja: „mi köze sincs hozzá", hiszen a Csatári erdő, amennyiben úrbéresnek számított volna a megváltási perben, úgy is kiirtásra ítéltetett.

18 A közösségi érdeket, ami esetleg megmenthette volna az erdők egy részét, az uradalom szüntette meg avval, hogy túl nagy legelőbért követelt az erdei legeltetésért és a város két kondájának makkoítatásáért. A város és az uradalom nem tudott a legelőbérben megállapodni. A korábban „az uradalom kegyelméből gyakoroltatott" makkoltatás már korábban megszűnt, mire a város kezébe került az erdő, s a közvélemény nyomására ekkor felparcellázták és eladták. A közgyűlés ugyanis eredetileg hegyi legelővel akarta megváltani az „eszmei telkek tulajdonosaitól" - akik nevében megvették.

19 A községtanácsi jegyzőkönyv tanúsága szerint a pásztorvilág nemcsak az 1876-ban felosztott alsó legelőkön szűnt meg, hanem a felsőkön is. 1881-ben a tanács a kevés fenn legeltetett marha mellé nem kap már pásztort és 860 kat. h-nyi területet árendába adott.

20 Az új tulajdonosok kezén végleg pusztulásra ítélt erdőket még megmaradt közösségi funkciójuk sem tudta megmenteni. Az uradalom ugyanis nagyrészt ezekből az erdőkből látta el a várost szőlőkarókkal és tűzifával. Ezek hiánya hamarosan, már 1876 tavaszán jelentkezett is.

21 A fahiánnyal kapcsolatos panaszok mellesleg arra is utalnak, hogy a szőlő gyalogművelése mellett élt már a karós művelés is. A városban rőzsével fűtöttek. A rőzse „kévéjének párja" 1881-ben 4 forint volt, kétszerese a 10 év előttinek. A pécsi területi erdőfelügyelőség hiába perelte be a várost a pusztítások miatt 1882-ben, a kisgazdaságokat rövid távon haszonnal kecsegtető, gyenge minőségű szőlők telepítése feltartóztathatatlan volt. A telepítés egyes rétegek számára kényszerűség volt. A takarmánytermelésre alkalmas földdel nem rendelkező, állattartó, volt zsellérség a legelőfelosztás nyomán megszűnt ridegtartásról nem tudott átállni az istállózásra, s maga is telepítésre kényszerült. Az átalakulóban lévő határ képéhez hozzátartozik a tanyásodás is. A szőlőben való építkezés pécsi és szekszárdi jellegzetesség volt már a szőlővész előtt is. Feltűnt az utazóknak is: „Mind a pécsi, mind a szekszárdi hegyek, miután a szőlőkben igen számosak a borházak, messziről inkább ritkábban épült várost, mintsem szőlőhegyet mutatnak."

23 Az 1860-as kataszteri térképen is nagy számban találhatók a berajzolt épületek, ezek használatára azonban kevés adat maradt. Andrásfalvy Bertalan, aki a Sárköz szőlőstanyáival - köztük a szekszárdiakkal is - foglalkozott, már későbbi állapotokról számol be.

24 Ezek és a szórvány adatok alapján az látszik valószínűnek, hogy ezek az épületek a filoxéravészig a munkaidőben használt menedékszállások voltak - nem úgy mint a síksági Sárközben. Tartós benépesedésük - már a rossz közbiztonság és a tilalom miatt is - későbbre esett. A legelőtér, a faállomány, a vadászat és a vízimalmok, a méhészet elvesztése azonban együtt nem okozott akkora kárt, mint a napjainkig tartó, ettől az időtől kezdve állandósult talajeróziós veszély. A lekopasztott hegyekről lefutó patakok évente sártengerrel árasztották el a völgyeket, a Séd magát a várost is. A víz, az amúgy is egyre gyengébb talajon régi hagyomány szerint bokrosán telepített szőlőkből, ahol a lefelé futó sorok végén lévő gödrök sem álltak útjában, elhordta a termőtalajt. A völgyszurdokok kimélyültek és omlással fenyegettek. A községi költségvetésnek állandó tehertétele volt a Séd rendezése a városban, valamint a Csatári-patak és Parásztai Séd országúti pusztításainak helyrehozatala. Az 1870-es évek végére a szőlőtelepítési láz átlépte a hagyományos gazdálkodás egyensúlyát biztosító határokat. A szőlőtelepítéssel a belterjesség növekedése a múlt század 30-as