Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A KÉSEI FEUDALIZMUS KORÁBAN (1686-1847) - A városépítés a nagy tűzvészig

a) Prédikátorok és tanítók A szekszárdi gyülekezetben ma is élő hagyomány szerint a török kiűzése után Babartzi Máté volt a prédikátor. Fennmaradt Tavaszi Márton emléke is. A református Kotza-család Mihály nevű gyermekének keresztelésénél tanúként szerepel Tavaszi Csillag Márton.

245 Patai Sámuel 1723-ban vezetett jegyzőkönyvében megörökítette Oszlányi István és Lázi István levita nevét.

246 Az uradalom tiszttartója kevélységgel vádolta Oszlányit s 1725-ben elmozdította állásából. Helyébe Lázi István került.

247 Működése első évére teszi a presbiteri jegyzőkönyv írója a Bécsben tartózkodó Trautsohn apát és Szekszárdi mezőváros között megkötött szerződést. A TM Levéltár 1719-ből őriz az előbbivel megegyező kontraktust, melynek 6. pontja a protestánsok vallásgyakorlatát szabályozza. Eszerint „olly feltétellel engedtetett Oskolamestert tartani, hogy tsupán tsak, az ő módjok szerént Könyörgéseket tehetnek, mivel a Stólát* a Plebánusnak fizetni kötelesek."

2 Tolna vármegye 1725. szeptember 24-re beidézte a kálvinista lelkészeket és felhívta figyelmüket, hogy az 1721 után érkezettek 30 napon belül hagyják el a megyét.

249 Egyúttal jegyzéket készítettek a tolnai senioratus lelkészeiről. Szekszárd kapcsán megjegyzi, hogy: „A múltban lelkipásztora volt, most Lázy István az oskolamester."

250 Őcsényben viszont Szalay András prédikátor funkcionált, ezért a szekszárdi reformátusok, amikor az útviszonyok lehetővé tették, odajártak istentiszteletre. Míg Mérey apát idejében „12 pénz letétele mellett szabadon, ének és harangszóval temetkezhettek", addig Trautsohn apát ettől a joguktól mereven elzárkózott. 1727-ben Ranga János református gazda kisfia meghalt, s az eklézsia arra hivatkozva, hogy a katolikus templom harangjának árába, lélekszámuk arányában, a reformátusok is befizettek, kérik a temetési szertartás idejére a harang megszólaltatását. Az apát megtiltotta a kérés teljesítését és megparancsolta tiszttartójának, hogy adja vissza a reformátusok pénzét, amit a harangvásárlásba fizettek. A szigorítás 1730-ban a református senior vizitációjának eltiltásával és az iskolamester elmozdításával folytatódott („noha emberül viselte magát az Oskolamester")- A vármegye alispánja azzal vigasztalta a gyülekezet elöljáróit, hogy a legközelebbi úriszéki ülés elé viszi sérelmüket, s ha ott sem orvosolják, a helytartótanácshoz kell folyamodniuk. Egyidejűleg levelet küldött Bécsbe, amiben intézkedései visszavonására kérlelte Trautsohnt. „Amennyire tőlem kitelhetett, írtam kegyelmetek mellett", de az hajthatatlan maradt, mi több, úgy intézkedett, hogy az iskolamester és Farkas János „mint rossz tanátsadók és hamis tanuk... a Dominiumból kiűzettesenek." Ezzel az 1733. április 27-i döntéssel, amit a szekszárdiak érdekében eljáró Daróczi Ferenc alispánnak kellett a gyülekezettel közölni, fél évszázadra megsemmisült egyébként is szűkre szabott vallásszabadságuk.

251 Trautsohn apát protestánsüldözése egybeesett az uralkodó valláspolitikájával. 1731-ben III. Károly rendeleti úton avatkozott a vallási életbe és a következő fél évszázadra szabályozta a protestánsok vallásgyakorlatát. A „CAROLINA RESOLUTIO" („Károly-féle rendelet") különbséget tett magán- és nyilvános vallásgyakorlat között. Az utóbbit csak a kijelölt községekben végezhették; Szekszárd nem tartozott a kijelöltek közé, ezért nem is tarthatott lelkészt, hanem csak szűk családi körben (szomszédok és rokonok kizárásával) olvashatták a bibliát. Hazánkban 1731-1781 között több mint kétszáz templomot vettek el a reformátusoktól, köztük lehetett a szekszárdiak imaháza is.

252 A református seniorok 1737. évi szigetszentmiklósi ülésén készült jegyzőkönyv akár nekrológnak is felfogható: „Szekszárdi és báthai ekklésiák prédikátoruktól megfosztatván, és az istentisztelet beszüntetvén, megvígasztalandók.

253 * (A stóla: a plébánosi javadalmazás lényeges eleme. A keresztelési, esketési és temetési szertartásokért a hívektől kapott ellenszolgáltatás (stóla) teljes egészében a plébánost - később a reformátusoknál a megválasztott lelkészt - illette meg.)