Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A KÉSEI FEUDALIZMUS KORÁBAN (1686-1847) - A városépítés a nagy tűzvészig

A városi elöljáróságban létszámarányuknak megfelelő képviseleti jogot kaptak a szlávok, de ritkaságszámba mennek a szláv bírók. Mindössze Francsics, Mengusár, Tranics és Vadics jut vezető szerephez. Mengusár Mihály 1727/28-ban és 1738/39-ben, Francsics Márton 1748-ban töltötte be a főbírói tisztet. Vadics 1738-ban ún. harmadikbíró a tanácsban. Az 1753. évi adóösszeírás 42 rác és tót családnevet tartalmaz. Többségük kézműves és szőlőtermelő. Leggazdagabbnak Rukovicsot tarthatjuk 135 akós bortermésével. A szőlőmüvelés és kézművesség terén kiemelkedik még Mikola kovács, Mergelics és Sipovics szabó. A tót Ruzsinka fivérek pásztorok.

220 Húsz év múlva (1772-73-ban) a kereskedők többsége, a kézművesek egynegyede rác és tót. Főként a csizmadia, fazekas és szűcs mesterségben járatosak. így pl.: Koleda, Petrovics, Szvacsek, Ulakovics csizmadiák, Maieta, Martinicska és Revnák fazekasok, Benevics, Granaries, Scsepán szűcsök. De hírnévre tesznek szert az asztalos Hulderit fivérek, Spacha Vencel kőműves, Vuzmek Ferenc építész. Többségük a 19. században is Szekszárdon élt. „Imitt-amott zöld pázsiton lakozók" - Cigányok A város 18. századi újjátelepítésével egyidejűleg feltűnnek a cigányok is. Korai emléküket az anyakönyvek és az Alsó-legelő peremén volt Cigány tó őrzi.

221 A korabeli latin szóhasználat szerint zingarusnak (cigány), neocolonusnak (új lakos) és neohungarusnak (új magyar) nevezték őket. Állandó lakhelyük nem lévén, a plébánia anyakönyvének „Patria" (lakóhely) rovatába ez került: „imitt-amott zöld pázsiton lakozó." 1712-ben Kovács János, utána Zingarus János és Bujdosó András, majd egyre több Berki, Bicskei, Soproni, Szajki és Tatai nevű cigány neve fordul elő a keresztelési anyakönyvben. Akad köztük egy Garai Illés is. A keresztkoma szerepét egyrészt a cigányvajda és felesége, másrészt a városi tanácsosok és uradalmi tisztviselők töltik be. így pl. Sopronyi Pál vajda részt vesz a kereszteléseken éppúgy, mint a cigányok peres ügyeinek eligazításánál. Özvegy Szajkó János és Darás Anna 1731. évi esküvőjén Miklós vajda a tanú; 1734-ben „Postol czigán és Czigán Ilona" gyermekét az aradi vajda és felesége Czigán Teodóra tartja keresztvíz alá.

222 A vármegye 1725 május 15-i közgyűlésén hozott szabályrendelet arra kötelezte a cigányokat, hogy mindenegyes sátor után évenként egy tallér (két forint és negyven dénár) adót fizessenek, ebből 50 dénár a vajdát illeti meg. Egyéb köztehertől felmentették őket. Ősi kiváltságaikra hivatkozva szabadon jártak keltek.

223 Az 1738-39. évi kereszteltek anyakönyvében is származási helyként a szekszárdi határt jegyezte fel a káplán (Ex Campo Szekszardiensis). Többségük a városon kívül verte fel sátrát. Egy 1758. évi helytartótanácsi rendelettel kísérletet tettek a cigánykérdés szabályozására. Felhívták a megyék figyelmét, hogy kényszerítsék a cigányokat állandó lakásra, tagadják meg tőlük az útlevelet, tiltsák el őket a koldulástól és a vásárok látogatásától; ne tarthassanak fenn egymással (még rokonaikkal sem) kapcsolatot. Az uralkodó megszüntette a cigányvajdák igazgatási és érdekvédelmi hatáskörét. Falvanként egy család telepedhetett meg, s annak is magyar parasztruhát kellett viselnie. 1761-ben és 1767-ben Mária Terézia jobbágyoknak minősítette őket. Grabarics Lázár uradalmi prefektus Bicskei Márton szekszárdi cigányt telkes jobbágynak nyilvánítja és megengedi, hogy lovat tartson.

224 Az uralkodó elrendeli a cigányok erőszakos asszimilációját. Evégből tiltja a cigányok egymásközti házasodását, elrendeli a meglévő házasságok felbontását és a cigányok külön telepítését; elszakítja a cigánygyerekeket szüleiktől és nevelőszülőkhöz adatja ki őket. Szekszárdon a Bimbó, Kövér, és Újvári család rendszeresen jövedelmet húznak a vármegye pénztárából a cigánygyermekek neveléséért és eltartásáért.

225 II. József összeszámláltatta az ország cigánylakosságát. 1782-ben a cigányok közel négyötöde kovácsnak, a fennmaradó rész muzsikusnak adta ki magát. Szó sem volt tehát arról, hogy Mária Terézia rendeletei nyomán helybenlakó parasztemberekké váltak volna.