Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD IPARA - Kisipar

Kisipar A jelentősebb kisipari „termelő" és szolgáltató műhelyek utcafrontra nyíló bejárattal, esetleg kirakattal, csaknem mind a belvárosban találhatók. Ugyanakkor a belvárost övező nagy falu hepehupás utcáiban többnyire a mezőgazdasági népesség mindennapi igényeihez igazodó mesterek; bognárok, kovácsok, takácsok, talpaló suszterok, fehérneművarró szabók, pékek, mészárosok, szatócsok telepednek le. Többségük a lakás egyik helyiségében űzi iparát. Míg a belvárosban árgus szemekkel figyelik egymást az iparosok, mert ádáz versenyre készteti őket a gyarapodás vágya, addig az alacsony parasztházakban és azok udvari traktusaiban szorgoskodó kisiparosok a felszínen maradásért küszködnek, őket kevéssé zavarja a belvárosi mesterek rivalizálása, őrizkednek a kis kiadásoktól is, mert tudják, hogy a kis lék is elmeríti a hajót, s az ínyenc száj koldusbotra juttatja a gazdáját. Hozzávetőleg minden 20. iparos számít jómódúnak s gondolhat arra, hogy szőlőjének műveléséhez főállású vincellért szerződtessen, ám vagyonát, házát, műhelyét többnyire a monarchiabeli szülő szerencsés pályafutásának köszönheti. A nagymúltú iparos-családfák dús hajtásaiból mindig került egy fiú, aki a város határánál messzebbre vágyott és látott. Előtte állt a minta, atyja boldogulása és hírneve. Lipovszky Gyula pékmester Gyula fia pék, Ferenc orvos, Imre ügyvéd lett. Marth Ferenc vaskereskedő János fia kereskedői, Ferenc közigazgatási, Sándor orvosi pályára ment. Seleznik Viktor kárpitos István fiából kárpitost, Viktorból közgazdászt, Károlyból és Paulából tanárt nevelt. A példákat szinte vég nélkül sorolhatnánk hasonló eredménnyel. Szekszárd közel ezer önálló kisiparosa 77 iparágba sorolható. A leggyakoribbak: a cipész, férfiszabó, kőműves, asztalos, hentes és mészáros, pék és lakatosmesterségek voltak. Városunk 36 utcájában működtek cipészek. A legszükségesebbek mellett már alig ismert mesterségek is életképesnek bizonyultak: csizmadia, drótos, fésűs, kályhás, kapcás, kefekötő, kötélverő, harangöntő, szitás, szappanfőző, szűrszabó, takács, tímár. A monográfia első kötetében részletesen leírtuk, hogy Mérey és Trautsohn apátok idejében, a 18. sz. első évtizedeiben számos német és szlovák mesterember települt le Szekszárdon. A múlt század második felében további iparosok és kereskedők fedezik fel maguknak e várost. Szakmánként jelentős eltéréssel, de összességében sokan vannak az idegenből érkezettek. A két háború között önállósult asztalosmesterek 37%-a német. Csupán az ácsok, kőművesek, kovácsok, mészárosok és takácsok többsége magyar. A város 10 bádogmestere közül 8, a 41 borbélymester közül 23 a német, illetve szláv nevű. A pékek fele német, szlovák, dalmát és magyarosított zsidó. A jó iparosok és kereskedők, úgymond, a gyerekszobában tanulták meg apjuk mesterségét, mint herceg az uralkodást. Aki perspektívát látott benne, az fölvette az apja kezéből kihullott szerszámot és ott folytatta, ahol az abbahagyta, mások másként próbáltak meg boldogulni. Abban az időben a személyes megbecsülés jelentős szerepet játszott. Iparos és kereskedő féltékenyen őrizte szakmai hírnevét, s még ma is emlegetik azokat, kik vétettek az íratlan szabályok ellen. Iparűzés és szőlőbirtoklás A módos iparosok és kereskedők jövedelmük egy részét ház- és szőlővásárlásra fordították. Szekszárdi szemmel a jómód valódi kifejezője a szőlőbirtok nagyságán kívül a fekvése, amit aranykorona-értéke fémjelzett. A legjobb minőségű és legnagyobb hozamú szőlők a keleti fekvésű Baktán és Előhegyen találhatók. Ott vidéki birtokosoknak is volt szőlőjük. A helybeli szőlősgazdák legtekintélyesebbjei az Alsó- és Felsővárosban laktak.