Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD IPARA - Gyáripar

Az 1930. évi döntés az agrárválsággal küzdő paraszti gazdaságok sertéstartását ösztönzi, s ami ennél is fontosabb: a megyeszékhely „jobbára szőlőmüveléssel foglalkozó munkásságának kenyérkeresethez való juttatását" is szolgálná. Fennmaradt a polgármester ceruzás kalkulációja, amely bemutatja a vágóhíd üzembe helyezése előtti évek szekszárdi évi húsfogyasztását (342 tonna!), azaz a házi vágásokból és hentesektől vásárolt hús fejenként mindössze napi 6,4 dekát tett ki.

23 A város mérnöki hivatala Diczenty László építőmestert bízta meg a vágóhíd tervezésével és költségvetésének elkészítésével. A veszprémi vágóhíd mintájára készülő üzem mellett napi 120-150 tömb jég előállításához szükséges üzemnek, hűtőháznak, laboratóriumnak, kényszervágóhelynek stb. kell épülnie. Az építési költség; 285 000 pengő. Diczenty, aki ezzel egyidőben a dombóvári vágóhíd tervezésére is megbízást kapott, készséggel aláírta a szerződést a szűkös határidőre vonatkozóan éppúgy, mint azt a feltételt, hogy a 93.293/1928. sz. K. M. rendeletből folyó munkadíjából köteles 16% engedményt adni a tanácsnak. A polgármester Fábián Mátyás oki. mérnök építőmesterrel kötötte meg a kivitelezési szerződést 1930. május 20-án. Fábián mindössze 100 napot kapott a vágóhíd felépítésére, az esetleges késedelmi napi kötbért 200 pengőben (egy hivatalnok havi bérében) határozták meg. Több tucat árajánlatot iktattak a városi mérnöki hivatalban, melyekben a bánatpénz végösszegének 2%-ára vonatkozó átutalásra is történt hivatkozás. Az 1930 márciusi és áprilisi versenytárgyalásokon összesen 26 vállalkozó (köztük 14 szekszárdi) jelent meg. A fennmaradt iratok közül jelentős a pesti Röck-gyár szállítmányára történő utalás (kompresszor), valamint a szekszárdi Debulay Imre és Titte Kálmán vízvezeték-, csatornaépítés, föld- és kőművesmunkára vonatkozó számlája.

25 SELYEMGYÁR A „Selyemgyár"-ként ismert m.kir. országos selyemtenyésztési felügyelőség gubóbeváltó-raktára és petevizsgáló állomása 1976-ig a báró Augusz Imre és a Kölcsey utca által határolt területen, a század eleje óta a város egyik legimpozánsabb, 3 szintes, szecessziós stílusban emelt épülete volt. Ma a Prométheusz park van a helyén. Bezerédj István, majd unokaöccse Bezerédj Pál kezdeményezésére megyeszerte eperfával ültették be a közterületeket, főleg utak mentén, sőt Szekszárdon, az Epreskertben - olasz mintára - szántóföldet is beültettek, s a korábbi gyakorlattól eltérően a lombot nem levelenként szedték, hanem egy-vagy kétéves gallyal együtt vágták le és etették velük a „bogarakat". A két háború között hazánk négy selyemtenyésztési főfelügyelőségeinek egyike Szekszárdon székelt. A felügyelők, köztük Mattioni János kötelességévé tették a selyemtenyésztők toborzását, az eperfaállomány számbavételét, a községi megbízottak kiképzését, az egészséges petéknek a tenyésztőkhöz való eljuttatását, végül a kb. öt hétig tartó tenyésztés után a gubók eljuttatását a szekszárdi beváltóraktárba. A gubókat garantált áron, 3 minőségi osztályban vették át. A szekszárdi tenyésztők túlnyomórészt I. osztályú gubót szállítottak (1929-ben 2,80 P/kg egységáron). A legtöbb selyemgubótenyésztő 1930-ban volt (221), s nekik 12804 pengő vételárat számfejtettek. A következő évben csak 65 család foglalkozott „bogarakkal". Főként a sokgyermekes családok (többnyire a selyemgyár munkásainak otthon tartózkodó tagjai) vállaltak a petevizsgáló állomástól kapott peték „etetésére". Szekszárdon a két háború között közel 3800 lombszedésre alkalmas fát tartottak nyilván. A megyék közterületi eperfaállománya és a gubótermés nagysága szerint Tolna megye vezetett. A beváltóállomáson a legszebb gubókból kiválasztott kb. nyolcmillió pillepár mindegyikét külön perforált zacskókba tették, amelyekben azok lerakták petéiket. Miután a pille-