Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)
KERESKEDELEM SZEKSZÁRDON
A berendezések avulási (amortizációs) költségeként a beszerzési érték 10%-át számolták el éves mérlegeikben. A készpénes, azonnali fizetést kevesen engedhették meg maguknak a szekszárdi kereskedők közül. A Pirnitzer kereskedőház azon kevesek közé tartozott, amely huzamosan élvezte a kasszaskontó előnyét. A gyáraktól és nagykereskedőktől vásárolt áruk után különböző mértékű árengedményt kapott az azonnali fizetés honorálásaként. Mivel az üzleti tőke túlnyomórészt Pirnitzer Antal idősebbik fia: Perry Gyula tulajdonát képezte, ezért a kasszaskontó és a 80-90 ezer pengőnyi hitel utáni kamat is hozzá vándorolt. Perry Gyula leveleiben és személyes látogatásai alkalmával óva intette öccsét, Pirnitzer Edét, a szekszárdi áruház cégvezetőjét az idegen hitelezőktől nyert kölcsönökből való vásárlástól. Ede betartotta bátyja utasításait, olyannyira, hogy az áruház 1925. december 8-i leégését követő napokban több mint száz magyar, német, osztrák, francia és olasz partner hitelben történő szállítási ajánlatait figyelmen kívül hagyta. Tudatában volt annak, hogy a szorult helyzetben levő kereskedőket nehezen vagy egyáltalán nem eladható árukkal „bóvlizzák be" a gyárosok ügynökei. A bécsi Merkur Bank elnök-vezérigazgatója, Perry Gyula jelentős kölcsönökkel talpraállította és a korábbinál is nagyobb áruválasztékkal indította útjára az akkor már közel 90 éves múltra tekintő szekszárdi áruházat. A gazdasági világválság jelei már 1928 tavaszán megmutatkoztak Szekszárd kereskedelmi életében. Márciusban 14 bukott kereskedő került a csődbíróság elé. Köztük volt 6 vegyeskereskedő, 2-2 bor-, bőr- és ruhakereskedő. Sorban megindultak a csődön kívüli kényszeregyezségi eljárások, főként divatárusok ellen. 1930-31-ben gép- és rádiókereskedők, órások és ékszerészek is végigjárták a csődön kívüli eljárás buktatóit. A Pirnitzer kereskedőházat nem rendítette meg alapjaiban a gazdasági válság 6 évnyi időszaka. Sem csőd, sem kényszeregyezség réme nem kopogtatott ajtaján. De a forgalom nála is visszaesett. 1927-ig még lendületesen fejlődött az üzletmenet, ez évben 404 ezer pengővel tetőzött. 1928-ban már meg kellett elégednie 375 ezer pengővel, s még csak nem is sejthette cégvezetője, hogy két év múlva 309 ezerrel, 1933-ban pedig 181 ezer pengővel, a válság előtti év árbevételének mindössze 44,8%-ával kell beérnie. 1934 január második felében bevezette az ügynöki rendszert, ez valamelyest lendített a forgalmon. A zsidó kereskedőket korlátozó 1938/39. évi törvények hatására egyre több árufajta beszerzéséből kizárták a Pirnitzer áruházat is, ami végzetessé vált. MEGSEMMISÍTÉSRE ÍTÉLVE Az 1939. évi zsidótörvényekkel elkezdődött a zsidó kereskedők tevékenységének visszaszorítása. Pirnitzerék és hitsorsosaik többsége átmenetinek vélték ezt az állapotot, ti. hogy „a keresztény kereskedői elem érdekeinek kell elsősorban és legmesszebbmenőén érvényesülniök", de üdvösnek és ellátási szemszögből nélkülözhetetlennek tartják a jó összeköttetésekkel és tapasztalatokkal bíró zsidó kereskedők kijelölését, többek között a cipőárusításra. Az alispáni hivatal a kilencezer lakosú Bonyhádon 10 kiskereskedőt, a tizenötezer lakosú megyeszékhelyen mindössze 4 céget (köztük 3 cipészmestert és a HANGYÁ-t) bízott meg lábbeliárusítással. 29 1941 májusában-júniusában, amikor Pirnitzer Ede a cipőforgalmazást szabályozó 6339/1941. sz. alispáni határozat felülvizsgálatát kérvényezte, még nem is sejthette, hogy egy megsemmisítési folyamat küszöbén áll. Áruházának emeleti lakását 1919-ben ,y/eidenfeld Salamon elvtársnak" utalta ki a kommün, a II. világháború előrehaladtával pedig a Közellátási Hivatal szorította ki őt. 30 Ede, neje: Bányász Erzsébet és Nyuszi (Jutka) lányuk a Sédközben lakó Neu Pál cipészmester házában kapott menedékszállást. Az áruház egyetlen zsidó alkalmazottját, Neu Jankát záróra után elkísérte Bálind Sándor és néhány hűséges barát, hogy Edét és családját vigasztalják és tájékoztassák az eseményekről.
