Tolna Megyei Levéltári Füzetek 5. Tanulmányok (Szekszárd, 1996)

Ordas Iván: Egy család asszimilációja • 249

Bár Mersén volt zongora, apám lakásában pianínó, egyetlen emlékem sincs azzal kapcsolatban, hogy ezeket valaha megszólaltatták volna. Általában mindenki zenei antitalentum volt, ideértve engem is, akit anyai nagyanyám citerataníttatással kínzott, a legcsekélyebb eredmény nélkül. A citerázás mögött sváb nosztalgia rejlett, sajátos módon művészeti értékkel kombinálva. Maga a zeneszerszám gyönyörű, berakásos, műkincs értékű darab volt. Nekem azért kellett volna megtanulnom muzsikálni rajta, mert a Weindl lányban élt egy ifjúkori dalocska emléke, mely szerint: „ Wenn ich einmal stirb, stirb, stirb Soll mich der Fiacker tragen, Und dazu Ziter schlagen..." Vagyis: „Ha én egyszer meghalok, meghalok, meghalok Fiákerrel vigyenek Es citeraszóval kísérjenek..." Az olvasmányigények a család két ágánál jól megkülönböztethetően elváltak egymástól. Apai nagyapám akkor volt főrendiházi tag, amikor Mikszáth képviselőházi. Ennek köszönhetően került birtokunkba egy teljes Mikszáth-sorozat, mely szépirodalmi érdeklődésem első, mindig büszkén elismert forrásául szolgált. Más olvasójáról nem tudok. Apám fiatalkorából megvolt a teljes Jules Verne is, akinek a nevét még véletlenül se volt szabad a hazánkban szokásos módon Verne Gyulaként kiejteni. Fantáziamozgató, értékes irodalmi olvasmány. A magyar történelmi regényirodalmat Donászy Ferenc különösebb értékelésre nem szoruló művei képviselték. A kalandregényekét nem May Károly, hanem Cooper és a valószínűleg már elfelejtett Mayne Reed jelentették. Benedek Elekhez nem jutottam hozzá, de a Max und Moritzhoz annál inkább. Hála német nevelőnőmnek, „Tante"¥ÍQTta Greinernek, a gót betűket elolvasni magam is megtanultam. Máig tudom olvasni ezeket, de kézírásukra már csak nagyon bizonytalanul vállalkoznék. Múlt századbéli, semmilyen színvonalat nem képviselő, romantikus és szentimentális, gót betűs német regények tömegével szerepeltek könyvtárunkban. A magyar történelmi alapismereteimet az egyébként kitűnő Szalay László, díszkötéses műveinek köszönhetem. A roppant gazdag képzőművészeti anyag, melyet a porcelánok és szőnyegek esetében joggal lehetne szakkönyvtárnak nevezni, kétségtelenül hatott rám. Verseskönyvre egyre se emlékszem. A XX. századi magyar irodalom a csak halála éve miatt idesorolható Mikszáthtal állt meg. Sosem felejtem el azt az esetet, amikor első Móricz-olvasmányélményeimről áradoztam. Weindl nagyanyám az undor határáról közölte: - Paraszt író! Én csak finom emberekről („Nur vonfeine Leute...") szeretek olvasni. Anyám összehasonlíthatatlanul frissebb szellem volt és nem túl nagy, de értékes könyvtára ennek megfelelő. Móriczot, Kodolányit éppúgy neki köszönhetem, mint egy fekete kötésű könyvsorozat révén a világirodalom 263