Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

Elmesélte, hogy ők nem mennek vissza Magyarországra, mert férjét biztosan lecsuknák a zsidó gyárban elfoglalt beosztása miatt. Rokonaik élnek Johannesburgban, Dél-Afrikában és amint a helyzet rendeződni fog és megkapják a szükséges iratokat, azonnal indulnak hozzájuk. A közelben laktak és az étteremben étkeztek rendszeresen. Előkerült a tulajdonos felesége is, egy elhízott 50 év körüli bajor asszony. Rendeltünk valamit. Amint kiszolgált bennünket, letelepedett az asztalhoz, látszott, jó viszonyban van az ezredes házaspárral. Nagyon szimpatikusnak tűnt a szállodásné, hamar élénk beszélgetésbe merültünk. Megtudtuk, hogy Knödlsedernek nevezik a famíliát, férjével együtt vezetik a házat, de ő a ház esze. Velük él 16 éves lányuk, Therese és megszakításokkal 26 éves fiuk, Günther. A fiú végigharcolta a háborút, ott volt Sztálingrádnál is. A háború vegefelé a fronton súlyos tbc-fertőzést kapott, a téli visszavonulás ezt még csak súlyosbította. Most a Passaufeletti magaslaton lévő tüdőszanatórium lakója, csak a hét végeken van idehaza. Az asszony kedvesen hívott bennünket, hogy a jövőben is térjünk be hozzájuk, ha erre járunk. Hamarosan mindketten, de főleg én, törzsvendége lettünk a háznak. Megismerkedtünk Therese-vel (Resl) is, 16 éves, korához képest jól fejlett, jó alakú, helyes kislány volt, csendes, szolid teremtés. Főleg kezdetben nehéz volt vele beszélgetni, gátlásai voltak nyilván az idegen országbeliekkel szemben, eleinte csak igennel vagy nemmel válaszolt. Később azután egyre inkább felmelegedett. A papa jó kedélyű üregúr volt, teljesen ráhagyta a szálloda és az étterem vezetésétfeleségére. Sokszor annyira ott feledkeztem, hogy a kijárási tilalom miatt már nem mehettem haza a szállásunkra. Ilyenkor kinyitottak egy szobát és ott aludtam. Mindig remek vacsorát és bőséges reggelit kaptam. Nagy beszélgetések folytak ilyenkor, melyben mindig az ezredesné vitte a prímet. A mama ült az asztalfőn és nemcsak a háziasszonyi tisztet töltötte be, hanem igen élénken részt vett a társalgásban. Therese ilyenkor szótlanul üldögélt eleinte az asztal végén, később már mellettem. Nagyon hálás voltam a Knödlseder-családnak, mert azt kaptam náluk, ami itt, az idegen országban a leginkább hiányzott, a családi környezet melegét. Itt ismerkedtünk meg egyszer Tiborral két német hölggyel is, akik szintén menekültek voltak valahonnan Poroszországból, mama a lányával. A lány 30 év körüli volt, festőművésznő. A fiatal hölgy szájából hallottam először a kijelentést, amikor nagyon belemerültünk egyszer a politikai vitába: mi németek elveszítettük a háborút, de megfogjuk nyerni a békét. Látnoki kijelentés volt. Egyik este felkeresett szállásunkon a Savanyú Teriék szomszédságában lakó szimpatikus, idős gyógyszerész-házaspár, Küttelék. Kéréssel jöttek. Elmesélték, tudomást szereztek arról, hogy legjobb barátaik, köztük az asszony egykori gimnazista osztálytársnője Pockingtól nem is olyan messze, egy Ehring nevű faluban, vasúti kocsiban laknak. Az idős hölgy mindenáron meg akarta őket látogatni, de egyedül nem mert nekkindulni. Arra kértek, kísérjem el az útra. Természetesen igent mondtam. Két nap múlva nekivágtunk az útnak. Passauig bementünk a kocsinkkal, onnan pedig autóstoppal tovább. Nem valami könnyen, de késő délutánra 270