Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)

Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199

Egyik reggel hat fiút kellett a főhadnagyunk elé kihallgatásra vezetnem. A fiúk eltávozást kértek, vagy valami egyéb kívánságuk volt, amihez kellett a pa­rancsnok engedélye. Én annak rendje-módja szerint sorba állítottam őket és amikor az öregfőhadnagy megjelent, vigyázzt vezényeltem és szabály szerűen je­lenteni kezdtem, ahogyan azt pl. Grafenwöhrben vagy éppen Hantán megszok­tuk. Leintett az öreg: - Hagyja ugyan ezt a marhaságot. Röviden mondják el, kinek mi a kérése, vagy problémája. - Látszott rajta, nagyon unja az egészet és legszívesebben már másnap indulna haza a családjához. Nem telt bele 5-7perc, a kihallgatásnak máris vége volt, mindenki megkapta az engedélyt. Április 2. után nagyon megélénkült a laktanya. Egyre több német katona jelent meg, állandó volt a szaladgálás, nyüzsgés, ideges volt mindenki. Az udva­ron német gépkocsikat javítottak, eleinte csak nappal, később már éjjel is. Ez utóbbinak nem örültünk, mert eleve felhívták a nagy fénnyel a bombázók fi­gyelmét. Mindebből arra következtettünk, hogy Wiener-Neustadt felől megin­dult az orosz támadás. Április 3-án közölték velünk, hogy következő napon, április 4-én el kell hagynunk Bécset, mert az oroszok már a város szélénél állnak. A diákszázadot beosztják a magyar zászlóalj keretébe és együtt megyünk nyugat felé, gyalogme­netben. Természetesen erre az útra nem mindenkijön velünk. Elsősorban az idős professzoroktól nem lehetett várni, hogy egy kemény, viszontagságos kato­nai menet fáradalmait elviseljék. Ők külön mennek vonattal és valahol egy megadott helyen majd találkozunk velük. Ugyancsak nem jöttek a nős hallga­tók és szigorlók, akiket feleségük elkísért Bécsbe. Az asszonyok képtelenek let­tek volna elviselni az úttal járó fáradalmakat, nem beszélve egyéb szempontok­ról, mint pl. a bizonytalan elszállásolás és még bizonytalanabb étkezés. De volt az asszonyok között terhes is. így hát férjeikkel együtt ők is vonaton utaztak. Lázas készülődés kezdődött. Gyalogmenetre nem voltfelkészülve a társa­ság. Bőrönddel a kézben nemigen lehetett menetelni, ezért hátizsákokat kezd­tünk varrni lepedőkből. Ismertem már az ilyen menetet a hántai menekülésből, ezért figyelmeztettem a fiúkat, hogy csak kis csomagokat hozzanak magukkal és abba is csak a legszükségesebb holmit pakolják be, mert nagy terheléssel le­hetetlen hosszabb gyalogmenetet kibírni. Kevés kivételtől eltekintve, nem hall­gattak rám. Hatalmas hátizsákokat állítottak össze. Volt olyan fiú, aki kettőt is varrt, mondván, egyiket a hátára, másikat a mellére akasztja. Beleraktak eb­be a hátizsákba mindent, ruhát, fehérneműt, ez még csak szükséges volt, de tan­könyveket, állatorvosi műszereket, pokrócokat, tehát nehéz holmikat is. Ne­kem elég volt a kis oldalzsákom, amit a derékszíjra akasztva könnyen vittem és a frissen összetákolt, viszonylag kis méretű hátizsák. Amióta Amstettenben a németek ellopták a holminkat, azóta nem nagyon dúskáltam földi javakban, ez most csak előnyömre szolgált. Egyre élénkült a légi tevékenység is. Már nem is volt légiriadó. Oly közel­ről szálltak fel a szovjet repülők, hogy mire az utazómagasságot elérték, már a város felett voltak. így csak a lefelé hulló bombák suhogásáról és a robbaná­236

Next

/
Oldalképek
Tartalom