Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)
Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199
Egyik reggel hat fiút kellett a főhadnagyunk elé kihallgatásra vezetnem. A fiúk eltávozást kértek, vagy valami egyéb kívánságuk volt, amihez kellett a parancsnok engedélye. Én annak rendje-módja szerint sorba állítottam őket és amikor az öregfőhadnagy megjelent, vigyázzt vezényeltem és szabály szerűen jelenteni kezdtem, ahogyan azt pl. Grafenwöhrben vagy éppen Hantán megszoktuk. Leintett az öreg: - Hagyja ugyan ezt a marhaságot. Röviden mondják el, kinek mi a kérése, vagy problémája. - Látszott rajta, nagyon unja az egészet és legszívesebben már másnap indulna haza a családjához. Nem telt bele 5-7perc, a kihallgatásnak máris vége volt, mindenki megkapta az engedélyt. Április 2. után nagyon megélénkült a laktanya. Egyre több német katona jelent meg, állandó volt a szaladgálás, nyüzsgés, ideges volt mindenki. Az udvaron német gépkocsikat javítottak, eleinte csak nappal, később már éjjel is. Ez utóbbinak nem örültünk, mert eleve felhívták a nagy fénnyel a bombázók figyelmét. Mindebből arra következtettünk, hogy Wiener-Neustadt felől megindult az orosz támadás. Április 3-án közölték velünk, hogy következő napon, április 4-én el kell hagynunk Bécset, mert az oroszok már a város szélénél állnak. A diákszázadot beosztják a magyar zászlóalj keretébe és együtt megyünk nyugat felé, gyalogmenetben. Természetesen erre az útra nem mindenkijön velünk. Elsősorban az idős professzoroktól nem lehetett várni, hogy egy kemény, viszontagságos katonai menet fáradalmait elviseljék. Ők külön mennek vonattal és valahol egy megadott helyen majd találkozunk velük. Ugyancsak nem jöttek a nős hallgatók és szigorlók, akiket feleségük elkísért Bécsbe. Az asszonyok képtelenek lettek volna elviselni az úttal járó fáradalmakat, nem beszélve egyéb szempontokról, mint pl. a bizonytalan elszállásolás és még bizonytalanabb étkezés. De volt az asszonyok között terhes is. így hát férjeikkel együtt ők is vonaton utaztak. Lázas készülődés kezdődött. Gyalogmenetre nem voltfelkészülve a társaság. Bőrönddel a kézben nemigen lehetett menetelni, ezért hátizsákokat kezdtünk varrni lepedőkből. Ismertem már az ilyen menetet a hántai menekülésből, ezért figyelmeztettem a fiúkat, hogy csak kis csomagokat hozzanak magukkal és abba is csak a legszükségesebb holmit pakolják be, mert nagy terheléssel lehetetlen hosszabb gyalogmenetet kibírni. Kevés kivételtől eltekintve, nem hallgattak rám. Hatalmas hátizsákokat állítottak össze. Volt olyan fiú, aki kettőt is varrt, mondván, egyiket a hátára, másikat a mellére akasztja. Beleraktak ebbe a hátizsákba mindent, ruhát, fehérneműt, ez még csak szükséges volt, de tankönyveket, állatorvosi műszereket, pokrócokat, tehát nehéz holmikat is. Nekem elég volt a kis oldalzsákom, amit a derékszíjra akasztva könnyen vittem és a frissen összetákolt, viszonylag kis méretű hátizsák. Amióta Amstettenben a németek ellopták a holminkat, azóta nem nagyon dúskáltam földi javakban, ez most csak előnyömre szolgált. Egyre élénkült a légi tevékenység is. Már nem is volt légiriadó. Oly közelről szálltak fel a szovjet repülők, hogy mire az utazómagasságot elérték, már a város felett voltak. így csak a lefelé hulló bombák suhogásáról és a robbaná236