A főlevéltárnok. - Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága [Tolna Megyei Levéltári Füzetek 1.]- Tolna Megyei Levéltár (Szekszárd, 1991)

VÁLOGATÁS DR. HADNAGY ALBERT MUNKÁIBÓL

hogy a földesúrnak és a tisztjeinek a megtorlásra semmijoguk sem lehet, hiszen csak abban részesítették őket, amit magatartásukkal meg is érdemelnek. Még mindig hittek abban, hogy ki fognak szabadulni, mert a királynő nem hagyja cserben őket. Király Mátyás, Szűcs János és Németh György többek közt kijelentették, hogy elfogatásuk hiábavaló, mert rövidesen kiszabadulnak és akkor reá mennek a falura és teljesen megemésztik azt. Ez a fenyegetés nyilvánvalóan azoknak szólt, akik cserben hagyták jobbágytársaikat. A kiszabadulásra azonban egyelőre még nem került sor. A vármegye a jogerős ítélet alapján Devecseri Szabó Istvánt (Mihály?) egyévi, Guardian Szűcs Ferencet, Rácz Istvánt, Fehér Pált, Lőrincz Mihályt, Horváth Mihályt, Németh Józsefet, Csepreghy Mihályt, Faddy Ferencet, Sáfrány Jánost, Sáfrány Ferencet, Szily Mihályt kétévi, Szanyi Ferencet, Takáts Istvánt és Orbán Jánost háromévi várfogságra és sáncmunkára útnak indította Nagyváradra. Az aradi várba kerültek ugyancsak várfogságra és sáncmunkára három évre Mányoki János, Rósa Mihály, négy évre Púpos Mihály, Gyöngyösy József, Kováts István, Gosztola János, öt évre Csernyánszky János, Pintér Mihály, Czigánkó Mihály, Délies János, míg tíz évre Vörös Ferenc és Bodry Horváth András. Mindezek a foglyok, akik öszszesen huszonheten voltak, ha nem dolgoztatták őket, saját költségükön tartoztak magukat élelmezni, ha volt miből, ellenkező esetben a szünnapok múltával étlen végezték a nehéz sáncmunkát. A foglyok reménykedése idők múltával valósággá változott. Mária Terézia 1767. május l-jén kelt rendeletével a foglyok közül harmincnégynek megkegyelmezett és csak Vörös Ferenc, Bodry Horváth András, Csernyánszky János, Czigánkó Mihály, Pintér Mihály, Délies János és a dombóvári lázadás miatt elítéltek fővezérei, Szabó Lukács, Törő János, Papp János, Gábor János és Kovács János maradtak továbbra is börtöneikben, hogy végül ezek is néhány hónappal későbben, ugyancsak kegyelmi rendelet alapján, az összes többi és bárhol fogságban tartott társaikkal egyetemben végleg visszatérhessenek övéikhez. Mária Terézia e két kegyelmi rendeletében, mely a családjában történt eljegyzés és születés alkalmából határoztatott meg, bizonyára szerepet játszott a saját felelősségén kívül a paraszti társadalomban felkeltett és az udvar iránt megnyilvánuló hit további megtarthatásának és haszonnal való alkalmazásának gondolata is. Az ozorai jobbágyfelkelésnek utolsó hullámverése két évvel későbben, az 1768. évben, a legsúlyosabban bántalmazott régens és az uradalmi hajdú, Szalay Ferenc gyógykezeltetési költségeinek a lerovásában csendesedett le. A 498 forint összegben megállapított és az elítélt jobbágyoktól 412,5 forint összegben behajtott gyógydíjból a régens 354, a hajdú 20 és a két orvos 38 forint összegben részesült. A hátralékos 87,75 forint összeget Csernyánszky János, Mányoki János, Czigánkó Mihály, Délies János és Lőrincz Mihály jobbágyoktól már nem lehetett behajtani, mert az elöljáróság szavai szerint szegény bűnös lelkükön és porrá leendő testükön, feleségeiken és gyermekeiken kívül semmi egyebük nem volt. Jegyzet: E tanulmánynak az a része, amely a bécsi udvarnak a parasztmozgalmak tekintetében elfoglalt álláspontját és a magyar kormányszékek nézeteit tükrözi, a következő szerzők műveire támaszkodik: - Vörös Károly: Az 1765-66. dunántúli parasztmozgalom és az úrbérrendezés. - Eckhardt Ferenc: A bécsi udvar jobbágypolitikája 1761-1790. - Szekfü Gyula: Magyar történet ÍV. k. A Tolna megyére vonatkozó adatok a szekszárdi állami levéltár anyagában végzett kutatásaimnak az eredményét képezik (H. B.) Forrás: Sárköz című folyóirat. Kiadta a Babits Mihály Irodalmi Társaság Szekszárd. 1956. II. sz. 31-38 p. és u. o. 1956. III-IV. összevont szám 30-36 p. 89