A főlevéltárnok. - Dr. Hadnagy Albert élete és munkássága [Tolna Megyei Levéltári Füzetek 1.]- Tolna Megyei Levéltár (Szekszárd, 1991)

VÁLOGATÁS DR. HADNAGY ALBERT MUNKÁIBÓL

Visszatérvén a hadifogságból, 1946. év április havában ismét elfoglaltam a vármegye főlevéltárnoki tisztét. Megdöbbenten, szinte megkövülten szemléltem mindazt a pusztulást, ami a szemeim elé tárult. Minden szanaszét és romokban hevert, el sem képzelhető összevisszaságban, s még az általam elrejtett iratanyag se ígért semmi jót, hiszen az első tekintetre ez is siralmas látványt nyújtott. Se levéltáram, se irodahelyiségem nem volt többé, s mint a levéltár egyszemélyi dolgozója kezdtem hozzá a romok eltakarításához. Az állami anyakönyveknek említett pusztulása következtében a legégetőbb feladatommá vált az anyakönyvi II. példányok kiásása az elrejtett iratanyagból, mert a veszteséget szenvedett anyakönyvi kerületek valósággal ostromoltak ezekért, mint az anyakönyvi kivonatok kiállításának egyetlen lehetőségéért. Ugyanez a követelés állott fenn az izraelita anyakönyvek tekintetében, melyeknek ekkor már mind az I., mind a II. példánya a levéltár őrizetében volt. Ezek tekintetében azonban sokkal súlyosabb volt a helyzetem, mert ezeknek II. példányait a napi használat miatt helyükön kellett hagynom, az I. példányok pedig, melyek hadiszolgálatra való bevonulásom után kerültek be a levéltárba, szintén elrejtés nélkül maradtak, s ennek következtében ezek az anyakönyvek szinte nyomtalanul eltűntek a szétdobált iratok közt. Hosszú hetek munkájába került ezeknek felkutatása, hogy az egyre sürgetőbben jelentkező kérelmeket el lehessen intézni. A vármegye alispánjától s tett intézkedéseiből arról értesülvén, hogy a vidéki kastélyok minden kulturális értéke megsemmisült, egy ideig magam sem gondoltam többé e vonatkozásban lehetőségekre. A Dunántúli Tudományos Intézet 1946. évi június hó 19-én hozzám intézett levelében vázolta kitűzött tervfeladatait, melyek közt szerepelt többek közt a már említett felhatalmazás alapján az itteni levéltári, könyvtári és muzeális értékek megmentése is. E feladat végrehajtása a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy e megyéből elvándorolnak mindazok a kulturális javak, amelyek itt keletkeztek s többségükben e vármegye múltjával szoros összefüggésben állanak, illetve, ha nem is itt keletkeztek, de tulajdonosaik kétszáz éven át itt őrizték azokat, s ennek megfelelően e vármegye kultúrkincseivé váltak. Ebből az elgondolásból kiindulva a magam részéről tiltakozást jelentettem be a Dunántúli Tudományos Intézetnél, tervezett működésük ellen, azzal az indoklással, hogy levéltárunk nem járulhat hozzá az amúgy is gyűjtőkörébe eső levéltári iratanyagnak egy sem területileg, sem történetileg nem érdekelt intézethez való elszállításához, éspedig annál inkább nem, mert hiszen levéltárunk azelőtt is és a jelenben is folytatott és folytat ilyes gyűjtő- és mentőszolgálatot. Ezzel az elhatározásommal elejét vettem annak, hogy ez az egyébként tiszteletre méltó, de mind a levéltárunknak, mind e vármegye kulturális érdekeinek a súlyos sérelmével járó kezdeményezés valóra is váljon. A vármegyei közigazgatásra nehezedő feladatok, a pénzromlás okozta közlekedési nehézségek miatt egyelőre nem kerülhetett sor arra, hogy vidékre látogassak el. A levéltári, könyvtári és muzeális értékek védelmével kapcsolatban küldött községi és járási jelentések különben is arra a téves hiedelemre vezettek, hogy e téren már nincsen semmi keresnivaló sem. Ezt a hiedelmemet még csak megerősítette az a körülmény, hogy a vármegye alispánja a belügyminiszternek 155.328/1946. és 176.551/1945. számú és 1946. évi május, illetve június hó 3. napján e tárgyban kiadott újabb rendeleteire se intézkedéseket nem foganatosított, se jelentést nem tett, mintegy jeléül annak, hogy e téren semmiféle eredmény se várható többé. Az alsóbb közigazgatási szerveknek minden utánjárás nélküli, szokványos nemleges jelentései azonban engemet e kérdést illetően nem tudtak megnyugtatni. Amidőn később a belügyminiszternek elintézetlenül maradt előbbi rendeletei átszignálás 155