Új Néplap, 2016. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)
2016-09-17 / 219. szám
14 VÉLEM ÉN 2016. SZEPTEMBER 17., SZOMBAT A z utolsó percek ta- Ián a haláifélelemj 1 ről, talán a vég- JL JL.SŐ beletörődésről szóltak. Amikor már mindenki tudta, hogy eljött az ideje lélekben elbúcsúzni azoktól, akiket szerettek. Amikor mór nem volt értelme tervezgetésnek, amikor már el kellett fogadni a gondolatot, hogy nincs tovább. Hogy a gép, amelynek fedélzetén ülnek, a halálba száguld. Tizenöt éve egy szeptemberi napon, tizenegyedikén négy repülőgép szállt fel az Egyesült Államokban. Már az indulásuk pillanatában eldőlt, hogy soha nem fognak célba érni. Terroristák mindegyiket eltérítették, a reptereken dolgozó repülés- irányítók csak döbbenten figyelhették, ahogy az uta- szállítók egyszer csak eltérnek a tervezett útirányuktól, aztán a radarjelük is megszűnik. Volt, amelyiket később újra észrevették, de nem tudták beazonosítani, bár egy közelben elrepülő katonai gép személyzetének leírása alapján egyértelműnek tűnt, hogy az elveszett járatok egyike. Amelynek fedélzetén, a másik három géphez hasonlóan már dráMolnár G. Attila attila.molnar.g@mediaworks.hu ma zajlott. Terroristák vették át az irányítást, az utasokat és a pilótákat is a gép végébe terelték. Az utasok közül többen titokban mobil- telefonos hívásokat kezdeményeztek, mert kell, hogy tudják a szeretteik, hogy mi történik velük. Pedig akkor talán még ők sem gondolták komolyan, hogy nagy baj lesz. Hiszen korábban a terroristák főként eltérítettek gépeket, olykor vérengzést is rendeztek rajtuk, de a végén mindig egy reptéri landolás következett, hogy ott hosszas tárgyalás kezdődjön a hatóságok és a gépeltérítők között. De most nem ez történt. A terroristák emberekkel teli rakétának használták a gépeket, a vizsgálatok alapján tudjuk, hogy minden járaton utazott olyan gépeltérítő, aki korábban repülőgépvezetői vizsgát tett. Ahhoz valószínűleg nem voltak elég képzettek, hogy leszálljanak egy utasszállítóval, de nem is ezt akarták. Csak annyit, hogy egy adott pontra zuhanjanak a géppel. Hogy neki csapódjanak a World Trade Center tornyainak, vagy épp a Pentagon falának. A negyedik járat története azonban nagyon más. Ma sem tudjuk, azzal hová akartak repülni, mi volt a céljuk a terroristáknak. Az ugyanis soha nem érte-azt el, mivel még korábban lezuhant. Becsapódott a földbe, mert az utasai fellázadtak. Egyfelől sajnos nem érték el céljukat, mert így is mindannyian életüket vesztették, másrészt viszont ez a gép nem oltott ki további emberéleteket, s ez a rajta utazók miatt történt így. Azt mondják a szakemberek, 2001. szeptember 11. tanulságai mára sokkal ’biztonságosabbá tették az iparágat, ahogyan a korábbi hasonló terrortámadások is. A skóciai Lockerbie felett felrobbantott PANAM-gép katasztrófája után például bevezették az utaspoggyász-egyezte- tést, vagyis hogy olyan csomagot ne lehessen felrakni egy gépre, amelynek tulajdonosa maga is nincs a fedélzeten. Az ikertornyok elleni támadást követően pedig rendszeresítették a reptereken az utast teljes alapossággal átvilágító testszkennert, a pilótafülkéket pedig ma már minden utas- szállítón idegenek számára lényegében áthatolhatatlan fal és ajtó védi. Ha jó emberek vannak a fülkében, akkor ők már teljes biztonságban tudhatják magukat. Ha rosszak... Nos, akkor ők is. Elég csak a máig rejtélyes módon eltűnt maláj gép körüli híresztelésekre vagy a tavaly szándékosan az Alpok hegyláncainak vezetett Germanwings-járatra gondolni. A nyomozók és a baleseti kivizsgálok egyöntetűen állítják, a történtek az utasok gondolkodásában okozták a legnagyobb változást. Hiszen az eltérített járatok utasai addig jellemzően nem szálltak szembe a támadókkal. Nem feltételezték, hogy azok képesek velük együtt a halálba száguldani. Azon a bizonyos negyedik gépen történt meg először, hogy szervezetten" megkísérelték az ellenállást. Vajon ma lenne-e néhány ember, aki késsel hadonászó terroristákat meglátva a gépen felemelkedne a helyéről, és azt mondaná, eddig és ne tovább? A szakértők ezt feltételezik. Talán joggal is, elég csak arra a Münchenből Budapestre tartó járatra gondolni, amelyen egy késes támadótól többen, köztük egy megyebeli férfi is védte a pilótafülkét nem is olyan rég. Az a bizonyos, tizenöt esztendővel ezelőtti, szeptemberi nap mindmáig az egyetlen az Egyesült Államok történetében, amikorvalameny- nyi, az ország légterében haladó kereskedelmi utasszállító gépet egyszerre a földre parancsoltak. Az egyetlen, amelyen repülő bombákká alakított gépekkel mészárolták le emberek ezreit. Amikor a földi repülésirányítók csak tehetetlenül nézhették, hogy minden rémálmuk valóra válik. Ma is gépek tízezreit látják mozogni a radarokon, kísérik nyomon minden rezdülésüket szerte a világban. Figyelik, amint a céljuk felé haladnak. S közben bizakodnak, hogy nekik soha sem kell olyat látniuk a képernyőiken, hogy egy járat a hívásokra nem válaszolva hirtelen eltér az előírt iránytól... akik tartanak attól, hogy egy ilyen repülőgépen utazzanak. Vajon jogosan félnek? Képünk illusztráció. Piszkos Fred és Doctor House A haláljárat Csillagok zi-madártej. És még véletlenül sem hangzik el tőle az, hogy „Jaj, de jólesik az elismerés, a köszönet!” A szó eredeti értelmében sem Fred, sem House nem „rendes” ember. Ivkovics, a kapitány sem az. Mert mindhárom mindig „kavarja”. Ám ennél az inkább esztétikai, semmint objektív mutatókkal alátámasztható jelzőnél fontosabb, hogy jó az, amit csinál. Ráadásul jól is csinálja. Mindhárom. Hogy menet közben egy-két bicska kinyílik? Van ilyen. Ahogy Piszkos Fred és Doctor House, úgy Sztojan' Ivkovics sem szórni rá az együttérzésre. Nem várja el az elismerést, a hálát. Alighanem - kifelé legalábbis ezt mutatja mindhárom- szüksége sincs rá. Pedig ez is á játék, a balhé része. Nyilván jólesik nekik az a szempillantás, amiből a „megcsináltad”, a „nagy vagy” olvasható ki. De menjünk bele a játékba, és csináljunk úgy, hogy nekünk sem ér meg egy vállrándításnál többet a legénység megmentése, a halálosnak tűnő kór legyőzése, az Eb-selejtező megnyerése. Sokadik - elnézést - pofára- esése után egy nagyon kedves ismerősöm így fakadt ki: „A t..öm tele van a rendes emberekkel!” Mostanában kezdem megérteni, mit is értett ez alatt. Hogy adott esetben mekkora különbség lehet a „rendesemberség” és a „szakemberség'” között. És hogy - ugyancsak adott esetben - melyik ér többet. Hogy menet közben egy-két bicska kinyílik?.Van ilyen. Borda Zsanett zsanett.borda@mediaworks.hu T egnap este az erkélyen üldögélve hullócsillagot láttam. Kívántam valamit, ahogyan azt kell, majd elgondolkodtam, honnan tévedhetett ez a szerencsétlen meteor a légkörünkbe, ahol végzetét lelte. Lehet, hogy a Persei- dák egyik hátrahagyott kis utazója volt, ami minden erőfeszítése ellenére sem tudta utolérni a nagy rajt. Valakinek az utolsónak is lennie kell, így hát, egy hónappal a raj után, magányosan égett el a szemem láttára. Aztán eszembe jutott az, ami mindig. Hogy milyen aprók is vagyunk valójában, mennyire jelentéktelenek az univerzum elképzelhetetlen léptéke- ihez.képest. Csillagok, galaxisok születnek és halnak meg, naprendszerek ütköznek, bolygók hűlnek ki, holdakat tép szét a gravitáció... Annyi minden történik odakint, mi mégis felkelünk reggel, megisszuk a kávénkat, bedöcö- günkdolgozni, hazamegyünk, lefekszünk, másnap kezdünk mindent elölről. Közben pedig próbáljuk az élet vidám oldalát nézni, jól keresni, boldog családban, sokáig élni. És bármilyen közhelyesen is hangzik; tényleg az a legifonto- sabb, hogy boldogok legyünk. De mi lenne, ha következő életünkben mi is lehetnék hullócsillagok?! Megszületnénk, szélsebesen utaznánk a világűrben a kis meteorbarátainkkal, és közben egy árva gondolat sem futna át az agyunkon (hiszen nem is lenne) arról, vajon minek is születtünk meg. Csak követnénk a csapatot céltalanul, majd egy hirtelen pillanatban belerepülnénk a Föld légkörébe, és hatalmas, az egész égboltot megvilágító csóvát húzva magunk mögött megszűnnénk létezni. Egy másik ember pedig valahol a világban, az erkélyén üldögélve azt kívánná, bárcsak ő is hullócsillag lehetne. A magyar férfi-kosár- labdaválogatott kijutott a 2017-es Eu- rópa-bajnokságra. Ennyi röviden. Apró túlzással a sporttörténelmi kitétellel is bővíthetjük a mondatot, hiszen legutóbb 1999-ben voltunk kontinenstornán. A kosárlabdázás perifériás sportág maradt nálunk, valószínűleg éppen azért, mert világeseményeket jellemzően nélkülünk rendeznek. A kosaras városok - Szolnok, Körmend, Szombathely, Székesfehérvár stb. - kivételével alig akad olyan település, ahol a közbeszéd témája lenne a válogatott szereplése, „egy-egy színvonalasabb bajnoki. Leírok egy elképzelt jelenetet: két szolnoki sétál Veszprém belvárosában. Az egyik oldalba böki a másikat: „Nézd, ott kávézik Nagy Laci!” Visz- szafelé ez aligha működik. Két veszprémi sétál Szolnokon, mondjuk a Szapáry úton. Ám egyik sem fogja felhívni a másik figyelmét, hogy „Nézd, ott kávézik Vojvoda Dávid!” Egyszerűen azért, mert nem ismeri fel, nem tudja, ki ő. Az Eb-részvétellel talán ez az állapot is változhat. A válogatott újbóli európai megjelenésében elvitathatatlan szerepe van egy pasinak. És itt érkeztünk el a sajátosan kényes témához. Sztojan Ivkovics a félhivatalos megfogalmazás szerint is „megosztó személyiség”. Megnyilatkozásai, mérkőzések közbeni balhéi évtizedek óta rendkívül jó, tartalmas beszédtémát garantálnak. Játékosként sem volt akárki, edzőként sem az. Ám képességei elismerésének állandó, áttörhetetlen gátja van. A hiszti, a felrúgott szék, a balhé. És az emlékekben leginkább ez marad meg. (Egyfajta előképnek, párhuzamnak női klubvonalon még Rátgé- ber László rémlik fel.) „Hát most kavarja ez, vagy nem kavarja?” - így morfondírozik Fülig Jimmy Rejtő Jenő A megkerült cirkáló című regényében. Az „ez” Piszkos Fredet, a kapitányt takarja. Ő sem vezette a kikötők, csapszékek világának népszerűségi listáját. Üzletfelei és hajóstársai gyakorta akarták válogatott módszerekkel eltenni láb alól. Ám a történet vége mindig ugyanaz: az eredmény őt igazolta, elismerésre mégsem vágyott, a ritka köszöneteket jellemzően gorombasággal viszonozta, aztán ment tovább a maga taposta ösvényen. Egyedül. Ebből a szempontból rokonlélek vele Doctor House. Legszívesebben orrba vágnánk? Igen. Az is átfut az agyunkon, hogy élve elásnánk? Naná! És mi az epizód vége? Az esetet megoldja, a beteg életben marad. Megköny- nyebbülés, tapsvihar, csoki-zi" GutajJstván cs.jgutai70@ginail.com 0
