Új Néplap, 2014. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

2014-02-10 / 34. szám

2014. FEBRUÁR 10., HÉTFŐ TÜKÖR égi kaland Utazás a Delta 498-as New York-Salt Lake City járatán, avagy biztonsági megállás Chicagóban. RÉMÜLET A MICHIGAN-TÓ FELETT Az alábbi írásra nem érvé­nyes az ismert megjegyzés, miszerint a történet bármely elemének a valósággal való egyezése csupán a véletlen műve, mert amit itt olvashat­nak, az maga a valóság. A kőkemény valóság. „Itt a kapitány. Mivel időközben az olajnyomás teljesen elszállt, le kellett állítanunk a bal hajtóművet. Folytatjuk az ereszkedést a chicagói reptérre". gunkat, hogy ott biztonságban leszünk, mert a megfagyott vízre le lehet tenni a gépet. Ha elég vastag a jég, megtart bennünket, és gond nélkül csúszunk rajta. Bár egyelőre némi izgalommal és ideges­séggel ugyan, de reményked­tünk a célba érésben. A leg­utóbbi bejelentés óta eltelt 15 perc, amikor újból megszólalt a kapitány: „This is the cap­tain again. In the meantime, the oil pressure is gone in the left engine, so we had to shut it down. We continue the lan­ding process to Chicago”. Az­az: „Itt ismét a kapitány. Mivel időközben az olajnyomás tel­jesen elszállt, le kellett állíta­nunk a bal hajtóművet. Foly­tatjuk az ereszkedést a chica­gói reptérre”. A pánik szoli­dan, de kezdett kibontakozni. Lehet, hogy pontosabb lenne nyugtalanságnak nevezni, de az utasok az újabb közlemény­re egyből felkapták a fejüket. Azért ez már nem vicces, igaz, maradt még egy hajtómű, de kező utastársa kezére. Közben felállt a kettővel előttünk ülő néger srác, odament az egy sor­ral előtte ülő három haverjához, és nevetve ezt mondta: „If we don’t make it, it was nice kno­wing you!” Vagyis: „Ha nem si­kerülne leérni épségben, azért örülök, hogy megismerhette­lek benneteket!” Nevettek rajta egyet, jóllehet nem találták any- nyira viccesnek. Öt sorral előrébb a stewar­dess nyugtatott három utast, hogy biztos minden rendben lesz. Széles, fogvillantós mo­sollyal beszélt hozzájuk, de a szeméből látszott, hogy nem túl őszinte ez a mosoly. A társaság hangulatára a ko­ronát a kapitány újabb, utolsó bejelentkezése tette fel: „When we land in Chicago airport, the­re will be fire trucks and ambu­lance cars by the runway and they will also going to follow us. Don’t worry, that is the stan­dard procedure”. Azaz: „Ami­kor földet érünk Chicagóban, a kifutópálya mellett mentő- és múló percek között láttam ma­gam előtt ötéves fiam sírásra görbülő száját, aki próbál zo­kogva rakétát küldeni, hogy megmentsen bennünket, vagy hároméves lányomét, aki nem érti mi történt, csak azért sír, mert a bátyja is, és közben újra és újra azt kérdezi az anyjától, hogy jó, de mikor jön haza apa. És persze ott van a nyolc hóna­pos, kék szemű, mosolygós ki­sebbik fiam, akinek emléke se lesz rólam. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, és az a legrosszabb, hogy hiába adna erőt ez a túléléshez és a küz­déshez, a dolgok nem az én ke­zemben vannak. Ez nem olyan, hogy fuss gyorsabban, vagy ússz tovább, és megúszod. A re­pülj tovább opció nem létezik. Eközben folyamatos veszített a gép a magasságából, ilyen lelkiállapotban szinte termé­szetes, hogy felszínre törtek a leghülyébb gondolatok, és a látszólag önálló életre kelt, s az egyre haldokló repülőnk min­den egyes rezdülését, berregé­Amikor azt is elhagytuk, arra gondoltunk, biztosan lakatlan terület felé vezetik a gépet, hogy minél kisebb legyen a veszte­ség. Ám ebbe a gondolatba már nem nagyon tudtunk beleme­rülni, mert a kifutópálya megje­lent alattunk. Úgy éreztük, még mindig túl gyorsan ereszke­dünk, és attól tartottunk, hogy egy hajtómű nem tud megállíta­ni egy ekkora súlyt. Bár úgy vol­tunk vele, hogy mindegy csak legyünk lent. Valami vagy vala­ki majd csak megállít bennün­ket. Ott mégis jobbak a túlélés esélyei, mint tízezer méteren. A föld egyre jobban közele­dett. A kifutópályára először a jobb oldali kerekek csapódtak le, majd rögtön utána a bal olda­li és az elején lévő is. Végre lent voltunk, a földön, a kerekeken. A pálya szélén tűzoltó- és men­tőautók sorakoztak kék-piros villogó lámpákkal. A mentő­egységek egy darabig még szi­rénázva követtek bennünket, aztán leváltak rólunk. A repülő­gép fokozatosan lassulva meg­állt a kifutópálya végén. Hatal­mas taps és megkönnyebbülés. Pár perc várakozás után a mentőegységek otthagy­tak bennünket, mert minden rendben volt. Ekkor még azt mondták, rövid javítás után megyünk tovább. Húsz perc múlva azonban közölték, száll­junk ki, mert lehetséges, hogy egy másik géppel folytatjuk az utat, amiért nem haragudtunk, mert nem lett volna kedvünk ezzel a repülővel utazni tovább. A kijáratnál közölték, minden­kinek megoldják a problémáját, aki lekési a csatlakozást - mint mi - szállást kap estére vagy át­szállással továbbrepül. Közben az egyik hölgy kiosztotta a re­pülőtársaság központi számát, amin keresztül átfoglalást lehet intézni. Mivel a sor nem haladt, felhívtuk őket, ahol lényegében tőlünk hallottak az esetről. Azt mondta a hölgy, hogy beszél a felettesével. Néha bejelentke­zett, hogy kis türelmet kér, nem felejtkezett el rólam, de nyerés­ben van a passziánsszal, nem akarja abbahagyni. (Ez utóbbit csak én teszem hozzá.) Végül 14 percnyi várakozás után abban maradtunk, hogy minden rendben lesz, a prob­lémát orvosolják. Nem részle­tezem a további bonyodal­mak sorát, de kétórás tehetetlenkedés után végül megjelent egy főnökszerű hölgy, aki intett, hogy csönd le­gyen, mert fontos bejelentést tesz. Közölte, hogy a gép na­gyobb javítást igényel, ezért egy másikkal megyünk tovább. Nagy ujjongás és taps. Ezeknél a jeleneteknél úgy éreztük ma­gunkat, mintha a Love Actually, Igazából szerelem című film repülőteres jeleneteiben len­nénk. Ezt az érzést csak fokoz­ta, amikor az ajtóban megjelent a két pilóta. Tapsvihar és „kö­szönjük” bekiabálások fogadták őket. Mosolyogtak, de olyan fá­radtnak éreztük a mosolyukat, ami talán nem is csoda. Amikor már benn ültünk a másik gépben, a kapitány kis türelmet kért, mert miután a repülő egész nap itt állt, át kell ellenőrizni. Öt perccel később újabb tájékoztatás következett: a hideg miatt a Szárnyak jege­sek, jégoldóval le kell locsolni őket. Ahogy elkészültek vele újból jött a kapitány: befagyott a tartályban a víz. Ezt is meg kell oldani. Eltelt öt perc - van víz! Kitolattunk, már indultunk volna, amikor újból a kapitány beszélt: a szárnyakat mosó fiúk nem végeztek valami jó mun­kát. Újból jégteleníteni kell, mert így nem tudunk repülni. Végül újra jöttek, és újra fújtak. Ezúttal már jól. Ráfordultunk a kifutópályára, és felemelked­tünk. A kaland véget ért. Közben besötétedett. Az abla­kon kinézve semmit nem lehe­tett látni, csak tőlünk pár mé­terre egy piros és egy fehér fény villogott. Először megijedtünk, aztán rájöttünk, addig jó, amíg látjuk ezeket a szárny végén vil­logó lámpákat... Budapestről Amerika észak- nyugati államának, Utahnak a fővárosába, Salt Lake Citybe tartottunk, berli­ni és New York-i átszállással. Az a bizonyos kőkemény való­ság az amerikai nagyvárosból január 25-én induló járaton zajlott le. Amikor beléptünk a gépbe, még nem sejtettük, mi­lyen viszontagságokat fogunk átélni. Az utolsó előtti sorban kaptunk helyet, egy morcos ázsiai stewardess jutott ne­künk, aki indulás előtt nem túl kedvesen ide-oda ültetett bennünket. Rossz előjel! A Nagy-tavak felett repülve arra lettünk figyelmesek, hogy valami motyogás szűrődik át a hangszórókon. A kapitány beszélt, de nem lehetett rende­sen kivenni, hogy mit mondott. Annyit elkaptunk, hogy Chica­go, meg engine problem, de a teljes szöveget nem. Ebből azt raktuk össze, hogy gond van, de reménykedtünk, hogy rosz- szul hallottuk. Az egyik ste­wardess épp mellettünk állt, amikor hátrajött az egyik utas, és megkérdezte, ez mi volt? Azt válaszolta: „I have no idea”, vagyis fogalmam sincs! Újabb két perc múlva beje­lentkezett a kapitány! Ezúttal tisztán és érthetően jött át az üzenet: „Here is the captain speaking. Due to some mecha­nical issues, we have to make a precautionary stop and divert the plane to Chicago. We will be landing in 30 minutes. There is a problem with the oil pressu­re and for safety reasons, we better land there. We will most likely land safely and probably even taxi to the terminal”. Az­az: „Itt a kapitány beszél! Tech­nikai probléma adódott a bal hajtóművel. Gondok vannak az olajnyomással, de megelőzés miatt jobbnak látjuk a járatot átirányítani Chicagóba. Har­minc perc múlva szállunk le. Aggodalomra tehát semmi ok, ez csak biztonsági megállás. Nagy valószínűséggel gond nél­kül leszállunk, és a terminál­hoz is be tudunk gurulni.” Tessék? Mi az, hogy nagyon valószínű?! Értjük, hogy nem kell pánikot kelteni, de attól még meg lehetne mondani, hogy gyerekek, nagy szar van, de igyekszünk uralni a hely­zetet. Bár bizonyára épp ezt próbálták elmondani - virág­nyelven. A fejtámla kijelzőjén meg is jelent az új irány: Chicago! Ahogy a térképet néztük, rá­jöttünk, hogy az út nagy ré­szét a Michigan-tó felett tesz- szük meg. Valamilyen furcsa oknál fogva azzal nyugtat­tuk ma­már csak egy. A gép közben folyamatosan ereszkedett. Talán mondani se kell, nem kellemes a föld felett tíz kilo­méterrel megtudni, hogy a megelőző beavatkozás sikerte­len volt, és nem bírta ki a haj­tómű. Egy motorral süvítünk lefelé. Ez persze visszavetette a sebességünket, mert a beha­rangozott 30 perc már lassan eltelt, és még mindig a víz felett voltunk, egész magasan. Az utasok próbálták nyug­tatni egymást, egyre többen és gyakrabban mentek WC-re. Az előttünk ülő idősebb sző­ke hölgy a kapitány minden bejelentkezése után felállt és kiment. Az utolsónál, amikor levette az idegesség miatt felvett kabátját, nem tudta visszacsuk­ni a WC-ajtót, rácsapta segéd­tűzoltóegységek várnak ben­nünket. Ne izguljanak, ilyen esetben ez normális eljárás”. Ennyi. Itt már úgy járt a lá­bunk, mint Christian Horner- nek, a Red Bull csapatfőnöké­nek, amikor Mark Webber a sérült kocsival első helyen az utolsó körét kezdi. Ez a fajta humorérzék most teljesen ki­veszett belőlünk. Az utóbbi időben egyébként is egyre jobban tartottunk a feleségemmel a repüléstől, és milliószor átbeszéltük az eh­hez hasonló helyzeteket, de élő­ben ez más. Tényleg azt hittem, ennyi volt, és úgy gondoltam, három jó okom is van, amiért borzasztóan tartok a lezuha­nástól. Ezek pedig a három gye­rekem. Nem is az életem per­gett le a szemem előtt, hanem a gyerekeimé nélkülem. Ahogy másnap a feleségem leveszi az ajtóról a kockás papírt, amin azt számolják, hogy apa hány nap múlva jön haza. A lassan sét az utolsó cseppnek érezte az ember. Még mindig a tó felett repül­tünk, lassan elértük a partját, amikor újabb lassú emelkedés után a gép jobbra dőlve vissza­állt a tó felé. Ekkor már arra gondoltunk, most jön a vizes leszállás. Néhány éve láttuk, hogyan tettek le repülőt a Hud­son folyóra, és mindenki túlélte. Most mi is ezt választottuk vol­na. Legyünk lent, aztán a többi­ért majd küzdünk. Nem ez történt. A pilóta visz- szacsavarta balra a gépet, és fo­lyamatosan ereszkedett. Eleinte orral lefelé, majd felfelé. Normá­lis esetben ez természetesnek tűnne, de nem most. Ráadásul a monstrum kicsit dobálózva, kicsit billegve tovább süllyedt. Nem tudtuk, a szél vagy az egyik hajtómű hiánya az oka, inkább az utóbbira tippeltünk. Már látszódtak alattunk Chi­cago nevezetes felhőkarcolói, majd a kert­városi rész.

Next

/
Oldalképek
Tartalom