Új Néplap, 2001. október (12. évfolyam, 229-254. szám)
2001-10-06 / 234. szám
4. OLDAL TÜKÖR 2001. Október 6., szombat M E GYE» Októberi gólyák Kócson Kócs Tiszafüredhez tartozó aprócska település a Hortobágy szorításában. Jó is, meg nem is ez a közelség, hiszen ahogy az egyik itt lakó fogalmazott: — Régen annyi disznót tartottak, hogy a kondás áthajtotta a falkát a kövesúton legelni. Ma ez lehetetlen, mert az védett, őrzött terület. Egykoron, a szocializmus túlontúl kezdeti idején rabgazdaság volt. Hosszú, több családot befogadó lakásokkal. Később állami gazdaság lett, ahonnan nem hiányzott az iskola, óvoda sem. Szanyi Kálmán egy híján hetven éves. Végigdolgozta az életét.- Ha jajgatni tudnék, mindig ordítanék, hiszen még most is 42 ezer forint a nyugdíj. Ketten lakunk a párommal itt, a gyerekek elkerültek. Gyönyörű kis falu volt ez mindaddig, amíg a gazdaságot a Hortobágyhoz nem csatolták. Ha jól emlékszem, 1968-at írtak akkor, és azóta érezzük, mostohagyerekek vagyunk.-De a házat olcsón vették.- Az igaz. Kifizettük, de eladni lehetetlen, mert ki jön ide? Nincs orvos, kéthetente jár, de ez nem mindig biztos.- Az egészség?- Nem dicsekedhetek vele. Van gyógyszerem, ámbár úgy érzem, se nem árt, se nem használ. Olykor fulladok.- Földje van?- Amelyen itt, az udvaron állok. Eltűnt tanyavilág ide, Hortobágy szél oda, sok a gondozott, karbantartott ház. Az is az, amelyik udvarán a Puczek ikrek: Rozika, Szanyi Kálmán. A távolban az októberben sem üres gólyafészek A Puczek ikrek délutáni eszmecseréje FOTÓ: MÉSZÁROS JÁNOS vagy ahogyan ismerik: Rozálka, meg Erzsiké beszélgettek. A ház, ahol vannak, Rozikáé- ké, ő is Czinegéné, akár az ikerhúga. De a két Czinege csak névrokon.- Nekünk egy fiunk született, ezért a házat hárman lakjuk. Velünk él, még nem nős - így Rozika.- Nekünk nyolc gyerekünk érkezett - veszi át a szót Erzsiké -, és már van hat unoka is. Felváltva sorolják: sok az öreg, talán a lakosság 80 százaléka. Kéthetente kijár az orvos, jó lenne, ha sűrűbben tudna jönni, mert nem kevés a panaszos. A közlekedés tűrhető és bolt is van. Ott is lehet vásárolni, aki meg valami miatt beutazik Füredre, ott vásárol. Van ivóvíz, de munka sehol. Eljár dolgozni aki tud, ámbár Füreden sincs nagy elhelyezkedési lehetőség. A város vezetők illetékesei ritkán jutnak ki hozzájuk. No, majd tavasszal, szóval jövőre, ha választások lesznek. A beszédet hallva átjön a szomszédasszony, ifjú Csőke Lajosáé is. — Mi is leragadtunk vagy 25 éve. Én nem szeretek itt lakni, de hát hová mozduljunk? Három gyerek közül kettő már elkerült, a legkisebb gimnazista. A párom munkanélküli, én is, de átképeztetem magam. Tóth Zoltánnét mindenki ismeri. Nem csak azért, mert virtigli idevalósi, hanem oly módon is, hogy ő hordja az újságot. — Ide csak Jászkun Krónika jár, azt viszem reggelente. Nekem szívügyem ez a település, igazi lokálpatrióta vagyok. Azért lenne egy észrevételem: nyaranta olykor jókora buszok jönnek-mennek Füredre, és lehetünk rajta vagy öten. Ha elkezdődik az iskolaszezon, ráadásul piacnap is van, mondjuk csütörtök, akkor kellene nagy busz, mert egymás tyúkszemén állunk. Ezt írja le! Leírom, hátha megvalósul egy lokálpatrióta kérése. Mert most úgy érzik, amióta nyakukba liheg a nagy puszta és ráadásul a nemzeti park védett örökség lett, tőlük csak elvettek. Földet, iskolát, óvodát, munkahelyet, szóval ami volt. Többen szóvá tették: az idegenforgalomban, a turizmusban bíznak. Vannak mutatós lakások is, közel a puszta, innen szép a naplemente. De hát ehhez valami segítség kellene, mert hogyan induljon el valaki ezen az úton manapság Kócson? Elmenőben vesszük észre, hogy a szélső utcasor egyik beton villanykarója tetején három gólya sütkérezik az októberi napfényben. Valami miatt nem repültek el, és itt ragadtak. Lám, a gólyák szeretik ezt a helyet... O. SZABÓ MIKLÓS Árnyékban Nyüzsgés, zsibongás — ezek a legelső szavak, amelyek az emberek többségének eszébe jut a piac hallatán. Mindez nem csoda, hiszen a piac mindig is a városok lelke volt, ahol nemcsak az áru cserélt gazdát, de a hírek is. De vajon így van ez még most is a kisvárosokban? Meleget varázsol az őszi nap Tö- rökszentmiklós főutcájára. Bár a településen átrobogó autók szinte egymást érik, mégis néptelen- nek hat a kisváros. A Kossuth- szoborral ékesített parkban fejét a nap felé fordítva egy magányos alak üldögél. A közeli buszállomáson is csak néhányan lézengenek. — Hogy hol vannak az emberek? Nézzen oda! - bök fejével egy, a járatára váró férfi a buszállomás mögé. A kőfalnál legalább száz leláncolt kerékpár sorakozik. Az ingázók biciklijei. A kora délelőtti órán a főút melletti üzletekben sem tolonganak a vásárlók. A sarki bódébolt tulajdonosa is épp csak odapillant, amikor megállók az asztalain sorakozó olcsó könyvek előtt. Gyorsan felméri, üzletet aligha köt. Rövidke sort csupán a lottózóban kell állni. Csábító a sok számjegyű főnyeremény, az 587 millió.- Tudnám hova tenni - válaszolja egy asszony érdeklődésemre. — Bár nekem egy négyes is elég lenne. Kihúzna a csávából. A piac sem lármásabb, mint az üzletsor. A halas is csak üzlete ajtaját támasztja, hiába az utcára kitett akváriumban úszkáló ponty, és felette a szembeötlő felirat: „Akció” A csarnokban az árusoknál csak a vevő a kevesebb. — Ma még nem túl sok minden adtam el — mondja az egyik kofaasszony a zöldséges, gyümölcsös ládák közül — Hiába, ma nincs piacnap és még túlságosan hó eleje van, nem érkezett meg a pénzes postás. Felvetésemre, hogy talán túl drágán méri a portékáját, csak legyint. Állítja, nem a zöldség a drága — hiszen mire mindent kifizet, alig marad valami haszna -, hanem a zsebekben kuncog kevés garas. Nála egyébként lehetne alkudni is, no persze annak, aki több mindent vesz. Az emberek többsége azonban már nem alkuszik, nem úgy, mint régen. A csarnok mögött friss lángos, sült kolbász illata tölti be a levegőt. Az asztaloknál falatozók közül szinte kirí a sötét öltönyös, fényesre suvickolt cipős fiatalember. A körülötte állókra ügyet se vetve, sietve nyeli a lángost. A szomszédos büfénél már nagyobb a tömeg. Nyolcan-tízen kortyolják a fröccsöt, a sört. Idegenként közéjük toppanva egy pillanatra elcsendesednek, ám hamar folytatódik a társalgás. Egyikőjük éppen orvosi papírjait teregeti ki. Bajáról beszél bőszen. Szavai keverednek a rádió hangjaival: „Három szoba, körülötted három gyerek. Amikor hiányzik a négy kerék, az asszonyt vered.” — énekelik éppen.- Miről szoktunk beszélgetni? Mindenről és semmiről. Családról, munkáról, pénzről. Egyszerű emberek vagyunk mi, bennünket a világ sorsa helyett saját gondunk köt le — magyarázza az egyik vendég, majd üres poharát szorongatva, markában az aprót számolgatva indul a pult felé. „Itt van a hó vége” - szűrődik ki valahonnan a dal refrénje. TELEKI JÓZSEF Újra lesz aukció Szolnokon Május 20-án már volt Szolnokon egy numizmatikai árverés, amelynek sikere nyomán elhatározták, hogy őszszel újat tartanak. Almási Endrét, az aukció rendezőjét arról kérdeztük, mit várhatnak az érdeklődők az őszi folytatástól.- Elképzelésünk szerint október 21-én, vasárnap délelőtt 10-től tartjuk az aukciót Szolnokon a Csomóponti Művelődési Házban - mondta Almási Endre. Eredeti terveik szerint most műtárgyakat is kínáltak volna, de ez elmarad, részben a kevés felajánlott tárgy miatt, részben pedig azért, mert őrzésük túlságosan nagy kiadást jelentett volna. Mit találhatnak hát a gyűjtők az októberi aukción? Ha képek, szobrok nem is lesznek, a katalógus tanúsága szerint a kínálat gazdagabb lesz, mint tavasszal volt: szám szerint kevesebb, 638 darabból áll, de változatosabb a numizmatikai anyag. Majdnem minden uralkodó pénzeiből kínálnak licitálásra, de ajánlanak papírpénzeket, kitüntetéseket és egyéb emlékérmeket, plaketteket. A kikiáltási árak változatosak. A legalacsonyabb 150, a legmagasabb 22 ezer forint, de zömük 1000 és 5000 forint között van. Már az aukció megkezdése előtt megnyitják a numizmatikai vásárt. Az árverési katalógusban a pénzek kiadásuk szerinti sorrendben következnek, tehát nem kell végigülni az egész árverést. — Az a cél, hogy hagyományt teremtsünk Szolnokon, az aukció „bekerüljön az emberek határidő- naplójába” - mondta a szervező. B.A. Nézőpont Madaraink Nemzetközi madármegfigyelő világnapot tartanak e hét végén számos országban, így hazánkban is. Kukkantsunk hát be mi is a szárnyasok világába, miféle fajokkal találkozhatunk — persze adaptálva azt társadalmi-politikai életünkre. A társadalmi rétegződést ha figyeljük, ami meglepő, hogy egyre több tőkés réce úszkál és lubickol, láthatóan jól érezve magát a honi terepen. Közéjük vegyülnek az arisztokratikus beütésű, újgazdag aranyli- lék is. Ám ahogy tőkésék száma nő, ugyanolyan gyorsan, akarom mondani sokkal gyorsabban gyarapszik a böjti récék száma is, akiknek nem osztják nagy kanállal az élet áldásait. A lecsúszottak társadalmát gyarapítják a „se ingem, se ennivalóm” jelszavú gatyás galambok is, akiknek a polgári réteg alsó részén élő társaik a gatyás ölyvek, akik bár látszólag még mutatnak valami önbecsülést, de igazából nincs mivel — hacsak nem a gatyájukkal — büszkélkedniük. A társadalom elöregedését jól mutatja az őszapók nagy száma. A bevándorlók sorait a balkáni gerlék gyarapítják. A honvédelem területén is érdekes megfigyelést tehetünk, hiszen a ma már megfáradt és megfogyatkozott kárókatonák, pajzsos cankók NATO-egyenruhába bújva próbálnak megfelelni a követelményeknek. A sportban, ha szétnézünk, zöld sasokat is láthatunk, akiknek drukkerei egy kiadó- sabb rendőri roham után már csak mint zöldikék téblábolnak az utcákon. És hogy kicsit a magánszférába is bekukkantsunk: van itt bőven csilpcsalpfüzike is, és olyan, akiről kiderül, hogy csak szavakban nagymenő, mert amúgy már igencsak rozsdafarkú. A legérdekesebb fajokat azonban mégiscsak a politika terepén lehet megfigyelni. Láthatunk itt ideológiai hovatartozás szerint kékbegyet, vörösbegyet, de ha a parlamenü populációt nézzük, igen sok a szürkebegy is. Ha már az ország házában járunk, sok itt a süvöltő, aki csak beszél és beszél, számosán pedig csak lapítanak lappantyú módra a padsorokban. Aztán itt vannak a politikai szélkakas nyaktekercsek, a siketfajdok, akiknek mondhatsz, amit akarsz, úgysem hallják meg, az örök vészmadár kuvikok, a kiabáló bölömbikák, és a fröcsögő szájú, „minél rosszabb nektek, annál jobb nekem” felfogású héják és karvalyok (utóbbiak a tőkéjüket is hozták magukkal). Akad kakukk, aki, mint tudjuk, a másik fészkébe szeret tojni. Aztán persze szaporodik a foglyok száma is, és ha minden piszkosságra nem is derül fény, de azért vannak itt nagy bukók. És ne feledkezzünk el az önjelölt vagy azzá tett királykákról, császármadarakról sem — akik azt hiszik, hogy itt mindenkit palimadárnak lehet nézni. Még szerencse, hogy a megfigyelések szerint az utóbbiak száma egyre csökken... Látogatás Erdélybe Tv-notesz Máté Krisztina megirigyelte Vágó István sikerét, szellemes „leszámolását” a Heti Hetessel, nos, ő sztárokkal próbálkozott a porondon, csütörtök este külön játékban. Kegyelem ugyan ezúttal sem volt, de igazi humor sem. Nyögvenyelős szellemkedés azonban igen. Különben is, ahol a két szórakoztató legény, a Boros- Bochkor duó viszi a prímet, ott nemigen van helye a jóízű nevetésnek, inkább az idétlen hülyéskedésnek. Hagyjuk hát, szívesebben beszélek arról a szép filmről, amelyet Balogh Zsolt készített a hetvenéves Krencsey Mariannról. Szépet, gondosat, amilyenhez mostanában nem vagyunk hozzászokva. Nem száraz dokumentumfilmet, lágy lírai arcképet, melyben a népszerű színésznő tekint vissza és beszél magáról áradóan. Finoman, elegánsan megcsinált, érzelmes portrét láthattünk vasárnap délután, amelyben egy asszony nézett ránk, aki ma már tudja, hogy amikor elhagyta szeretett hazáját, épp 35 éve, — jóllehet kényszerből, egy csoport „lökte” őt ki innen — jóvátehetetlen bűnt követett el maga ellen. Szavaiból, fájdalmas hangjából azonban nem is annyira az elvesztett, mint inkább a már soha el nem nyerhető „Éden” szomorúságát érezhettük ki; egy asz- szony drámáját, aki bár a tengeren túl is teremt magának otthont, nem kevés áldozattal, mégis itthon érzi magát igazán otthonosan. Megrendítő, olykor könnyes pillanatok! Az ünnepelt színésznőből Amerikában szürke kis tisztviselő válik egy ban- kocskában. Pedig ö volt az első igazi magyar sztár, filmcsillag az ötvenes években, bájos szépségével elbűvölt és'meghódított mindenkit, még akik irigyelték, azokat is. Láthattunk részleteket régi filmszerepeiből, felidézte a színházbelieket, köztük azokat, melyeket a Szigligetiben aratott (a szolnokiak talán még emlékeznek a kedves kis apródra, Kerubin- jára a Figaró házasságából). Aztán a nagy varázsló, a költő Falu- dy, akit pesti lakásán keresett most fel, ő is bekerült a képbe, aki verseivel, barátságával édesítette meg a színésznő amerikai hétköznapjait. Sokszor mutatja a kamera közelről, a bájos arc persze már a múlté, ráncokat, barázdákat rótt rá az idő, de a mosolya mintha a régi lenne. Jóllehet, a keserűség halványabbra festi. Megszépítik azonban gondolatai, melyek mélyről fakadnak, s melyek megragadóan őszinték, ahogy szembenéz velünk, ahogy elmereng múltján, van abban valami nemes emelkedettség. És a valóban szép képek — Szalai András fotografálta — még erősítik ezt a hangulatot. Emlékezetes óra volt, melyet a nosztalgia melengető fénye is bearanyozott. valkó mihály Szolnoki önkormányzati intézmények vezetőinek 44 fős csoportja október 8-tól 16-ig látogatást tesz Erdélyben. Két napot töltenek Szolnok testvérvárosában, Nagybányán, ahol szakmai program keretében intézményeket látogatnak meg. Ezután erdélyi körutazáson vesznek részt, közben Székelykeresztúron újabb szakmai programként beszélgetést folytatnak ottani kollégákkal az erdélyi oktatáspolitikáról. ______________________ ■ A legérdekesebb fajok a politika terepén vannak
