Új Néplap, 1999. december (10. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-24 / 300. szám

1999. december 24., péntek Megyei Tükör 5. oldal Nézőpont Ma este... Ma este beteljesedik az adventi várakozás Ma este végre megállhatunk. Ma este végre ki­fújhatjuk magunkat a „nagy roham”, a hetek óta tartó hajsza után. Ma este végre ott lehe­tünk, ahol leginkább szükségünk van ránk: a családunkkal, szeretteinkkel. Ma este végre nem azon jár az eszünk, hogy másnap mit kell befizetni, megvenni, elintézni, postára adni, miért tol le majd a főnök, miért kell ismét sorban állni. Ma este fenyők — van, ahol csak egy ágé, van, ahol egy kis fáé, van, ahol többméteresé — gyantaszagú illata lengi be a szobákat. Ma este ezekből* az örökzöldekből pompás karácsonyfák lesznek, rajta még gyerekkorból őrizgetett díszekkel. Ma este elfelejtődik egy pil­lanat alatt a csillogó gyerekszemekbe nézve az egész évi lótás-fu- tás, hajsza, az ajándékozás fárasztó részletei. Ma este gyertyák gyúlnak a karácsonyfán, csillagszórók ezer szikrája bűvöli el a me­rengő tekintetet. Ma este ün­nepi megterített asztalokhoz ülünk, és jóízűen fogyasztjuk el a hol gazdag, hol kevésbé gazdag, de ünnepivé szentelt "",n'rm ....,ir.......... menüt. Ma este, mikor a gye­r ekek már édesdeden alszanak puha ágyukban, kipirult arccal, ma­gunkba szállunk egy kicsit, önvizsgálatot tartunk: mit tettünk és hová tartunk. Ma este végiggondoljuk, mi végre is vagyunk e föl­dön. Ma este régvolt, mézeskalács-illatú karácsonyokat idézünk fel. Ma este a szeretet, a megnyugvás, a békesség tölti el az embe­rek szívét. Ma este nem számít, ki mit tett ellenünk, a ma este a megbocsátásé. Ma este talán a hírek is máshogy jönnek a tévéből — már ha bekapcsoljuk a tévét egyáltalán, és nem inkább a gyere­kekkel játszunk. Ma este a magányosok is talán kevésbé érzik az egyedüllétet, és reménykednek: valaki csak bekopogtat az ajtón, felhív telefonon. Ma este közelebb húzódunk a kályhához, és olyan jó a zúzmarás ablakon át bambulni a kinti mínuszokba. Ma este velünk vannak azok is, akik már eltávoztak közölünk, szeret­teink, akik messze vannak tőlünk, ismerősök, barátok, akik már egy más világban ünnepelnek. Ma este talán jut idő rá, hogy gon­doljunk arra is, akiért a karácsony szól, akinek a születését éjfél­kor várjuk. Ma este beteljesedik az adventi várakozás. Ma este vár­juk a jó hírt: örvendjetek, mert megszületett a Megváltó. A Meg­váltó a szegények sorából, a hideg istállóban, hol csak a barmok lehelnek rá meleget, aki előtt mégis térdet kell hogy hajtsanak a gazdagok, a bölcsek, a királyok is. Akit annyiszor megtagadtak, és mindannyiszor visszafogadtak. Ma este a világ reményeink szerint lecsendesedik. A ma este a jóakaratú embereké, akik békességre vágynak. Mert ma este szenteste van. A szeretet fogytán van Másoknak segíteni boldogság Hogy szeretjük a családunkat, az magától értetődő. De hogy a szeré­téiből jusson azoknak is, akik csak munkatársaink, tanítványaink, tő­lünk segítséget kérő emberek, erre nem mindenki képes. Olyan embe­reket kerestünk meg, akiknek szeretetéből nem csak a hozzátartozói­nak jut. Dr. Dávid Tamás professzor, rák­kutató (Bécs). Ausztriában és Németországban regisztrált tea­keveréke beteg emberek ezrein se­gített már. Szerencsétlen, a rák­kal évek óta küszködő, műtétek­től elgyötört emberek keresik Dr. Dávid Tamás fotó: csabai meg, mondják el szenvedéseiket. Dr. Dávid Tamás a legnagyobb szeretettel fordul minden beteg ember felé.- Hiszem, hogy minden ember életének van értelme kell, hogy le­gyen. Nekem az okozza a legna­gyobb boldogságot, ha látom, hogy tudok másoknak segíteni. Egy ember élete nagyon rövid időtartamot jelent, a világban csak kis porszemek vagyunk. És ha már ilyen rövid idő áll rendel­kezésünkre, legalább azt az életet boldogságban, egészségben tölt­sük. Úgy, hogy az egymás iránti szeretet, megbecsülés legyen a legfontosabb számunkra. Amikor a szeretet jegyében cselekszem, mindig egy belső hang vezérel. Ugyanakkor örülök neki, hogy megadatott nekem és kutatócso­portomnak, hogy segítsünk a be­teg embereken. Diákkoromban az iskolában is mindig a gyengék védelmére keltem, mert azt val­lom, hogy mindenki kerülhet olyan helyzetbe az életben, ami­kor gyenge lesz. A legfontosabb az, hogy segítsünk egymáson. Dr. Tóth Albert főiskolai tan­székvezető tanár (Mezőtúr). Olyan egyéniség, akiből sugárzik a szeretet. Diákjai közül sokan szinte rajonganak érte. — Manapság azt tapasztaljuk, hogy a világ hihetetlen mérték­ben elfajult, előtérbe kerültek az anyagi értékek. A szeretet fogytán van, sokan ennek hiányában él­nek. A szeretet hiánya pedig meg­keseríti a legsikeresebb ember éle­tét is. A stresszkutatásairól is­mert Selye János többek között azt mondja, hogy a szeretet vala­milyen módon mindig viszonzás­Dr. Tóth Albert fotó: mészáros ra talál. Én azok példáját vettem át életem során, akik szeretni tud­tak. Azok az emberek nekem gya­núsak, akik lemondanak arról az eredendő emberi képességről, hogy szeretetet adjanak és kapja­nak. Vagyis arról, hogy önzetle­nül, érdekmentesen elfogadják a másik embert... Paulina Éva Szeretetük az összes vagyonuk Hosszú esztendők óta tevékenykedik a megyeszékhelyen egy karitatív szervezet, melynek tagjai idén a lehetetlennel vették fel a-harcot. Meg­próbáltak a semmiből valamit teremteni. Úgy segítettek a város elesett­jein, hogy eközben létüket veszélyeztette a teljes nincstelenség. Egyet­len értékük volt, amely mindennél drágább és bármire beváltható: a szeretet. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat szolnoki csoportjának ak­tivistái ebben az évben „csupán” ebből a vagyonból meríthettek, még­is több száz szegény ember hétköznapjait és karácsonyát tették szeb­bé, boldogabbá, vagy éppen elviselhetővé. — Bár lehetőségeink idén csak he­ti egyszeri nyitva tartásra voltak elegendők, a rászorulók száma in­kább emelkedett, mintsem csök­kent volna. Ezért aztán az előző éveknél nehezebb körülmények között is megtettünk mindent, hogy senkinek se kelljen üres kéz­zel elmennie, aki hozzánk fordult segítségért — kezdte az ez évben végzett munkájuk összefoglalását Nagy Gézáné, a csoport vezetője és Báli Istvánná helyettes. A csoport 1999-ben anyagi for­rásokkal gyakorlatilag nem rendel­kezett, így egyetlen lehetőségük az volt, hogy olyan cégeket, szerveze­teket, magánembereket kutassa­nak fel, akik támogatják ügyüket. — Sajnos újra és újra igazolódni látjuk a megállapítást: a tehetőseb­bek sokkal ritkábban adnak, mint azok, akik maguk is megélhetési gondokkal küszködnek. Talán azért van ez így, mert igazán csak az képes átérezni a nélkülözők helyzetét, aki maga is szembesült már élete során hasonló gondok­kal — mondta a vezető. A karácsonyi szeretetcsomagok összeállítását és szétosztását már november közepén elkezdték az aktivisták. Tartós élelmiszereket, ruhát, gyermekjátékokat ajándé­koztak a szakadatlanul érkező rá­szorulóknak. A több százezer fo­rint értékű adomány két nagyválla­lat, két vállalkozó és számtalan jó­szívű, segítőkész magánember - köztük kisnyugdíjasok, hívek és a szandaszőlősi plébános — önzet­lenségének köszönhető. Emellett műsort szerveztek az Eötvös téri szociális otthon lakóinak, és száz ajándékcsomaggal lepték meg az utókezelő betegeit. így december 21-ig összesen ezer-ezerötszáz - zömében Szolnokról, de a megye más településeiről is szép számmal érkező — ember karácsonyát tud­ták örömtelibbé varázsolni. — Az elmúlt egy hónapban Megtelik a szatyor, a szív... összesen tizenkilenc önkéntes — hiszen valamennyien azok va­gyunk — végezte ezt a munkát egy fillér fizetséget nem kérve, nem várva. Számunkra az ajándékozás öröme az igazi fizetség. Gyakran előfordul azonban, hogy örömün­ket bosszúsággá, szomorúsággá változtatja, amikor tapasztaljuk: a megajándékozottak némelyike az utcán szétszórja a ruhákat, italra cseréli a kapott élelmiszert — pa­naszkodott Báli Istvánné, aki hoz­zátette: — Mi azonban hisszük, hogy segítenünk kell, és erőt ad a tudat, hogy adományaink többnyi­re mégiscsak elérik céljukat. Fogarasi Ferencné élénken helye­sel az utolsó mondat hallatán. Ki- lencgyermekes, gyesen lévő édes­anya, egy szolnoki, önkormányza­ti lakásban lakik munka nélküli fér­jével, és ottj áriunkkor éppen tartós élelmiszert, ruhaneműt és játéko­kat kapott — karácsonyi ajándék gyanánt. — A tejiparnál dolgoztam, de már tíz éve gyesen vagyok. Gyer­mekeim 15 hónap és 18 év közöt­tiek. Jövő májusra várom a tizedi­ket. Persze, hogy nehezen élünk, de miért is panaszkodnék. Sokszor érzem: megrónak érte, hogy ilyen FOTÓK: BUGÁNY nehéz körülmények közt ennyi gyerkőcöt vállaltam. Pedig én nem bántam meg: ha újból kezdhet­ném, ugyanígy tennék! Mert igaz, hogy a legszigorúbb beosztás mel­lett sepr jut több napi két kenyér­nél és két liter tejnél, de a gyerme­keim okosak, értelmesek, és mind­egyikük különleges a maga nemé­ben. A család azonban valóban ne­héz helyzetben van. A hivatal de­cember 31-ével felmondta önkor­mányzati lakásuk bérleti szerződé­sét, amennyiben addig nem tudják kiegyenlíteni díjhátralékukat. Ez pedig a kiköltöztetés rémével fe­nyegeti őket. Az asszony viszont mégis bizakodó: — Az ünnepekre egy fillérünk sem maradt, mégis lesz karácsony­fánk, amelyet egy Szolnokon- élő amerikai házaspártól kaptunk. Rá­adásul most már ajándék is lesz a fa alatt, hiszen a máltai szeretet­szolgálat helyi csoportjától kapott élelem, ruha és játék hatalmas öröm és nagy segítség számunkra. Remélem, a többi probléma is megoldódik valahogyan, és talán a 2000. esztendő egy kicsit jobb lesz... Bugány János Sokan várnak csomagra Saját házban ünnepelhetnek Olvasóink tavaly ilyenkor szép­pé tették egy hétgyermekes sze- levényi család életét, egyik cik­künk hatására többautónyi ka­rácsonyi ajándék jutott el a nél­külöző famíliához. Azóta már saját, ép házban ünnepelhetik évek óta először a szentestét. Több évig tartott Nagy György- né és hét kisgyerekének kálvári­ája, amit egy életveszélyesen felépített ház okozott. Cement alig-alig jutott a betonba, meg­repedeztek a falak, napról nap­ra romlott az épület állaga, bár­mikor összeomolhatott volna, így nem csoda, hogy nem adták meg az illetékes hatóságok a lakhatási engedélyt. A „mester” természetesen az­óta kámforrá vált, a nyolctagú család pedig nem tudott hol lakni. Ideiglenes önkormány­zati szoba jutott nyolcuk- nak(!), majd az onnan történő kiköltöztetés réme fenyegette őket sokáig, sőt, állandó fedél nélkül még állami gondozásba is kellett volna venni a gyerme­keket. Az utolsó utáni pillanatban egy névtelenségbe burkolózott ember segített a számára isme­retlen családon, és megvett egy parasztházat nekik. Azóta sike­rült úgy-ahogy rendbe rakni a házat, már van végre fürdőszo­bájuk is (a gyerekek most elő­ször találkozhattak ilyennel), s nem kell arról beszélgetni, hogy jövőre vajon mi lesz. Persze azért még nem tökéle­tes minden, pénzük továbbra is alig-alig van, egyelőre remény­telenül üldöztetik a kontármun­kát végző építkezési vállalko­zót, de a családi otthon melege, különösen így az ünnepek táján semmivel sem pótolható. PE 101 éves lesz, de gyógyszert még nem szedett Jászladányban két szociális otthon is akad. A nagvobbikban — amelyik a jászberényihez tartozik — a megyéből száznegyven rászorulót ápolnak, gondoznak. Ez ugyanannyi érdekes emberi sors, hiszen a legfiatalabb kö­zülük harminchét múlt, a legidősebbik pedig már túljutott a százon, sőt február 13-án a százegyedik esztendejét tölti. Közülük mi most karácsony táján, két lakónak az életét vázoljuk röviden. Gál István az első világháború ele­jén, 1914. július 11-én született Jászberényben, református csa­ládban. Olykor könny ereszkedik a szemére, elpityeredik, pedig amúgy kemény fából faragták. — Nem nősültem meg soha, és most 86 évesen elmondhatom, egyedül maradtam, mint a lengő nádszál. A testvéreim már elmen­tek, Pesten, él egy nevelt fiunk, ő meg a felesége néznek rám. — Nem is akart soha párt válasz­tani? — De, csak valami közbejött. Hallottam felőle, így 6z a kapcso­lat megszakadt. Több nem lett, mert az élet gyorsan elrohant. — Hol dolgozott? — Horthy rendőre voltam a há­ború előtt hat évig. Szolgáltam Kassán, Besztercén, és ugye 1945 után ez nem lett jó pont a szocia­lizmusban. Napszámba jártam, majd a Kossuth téesz következett Jászberényben, onnan kerültem nyugdíjba 1 ezer 700 forinttal. Mára ez felkúszótt 28 ezerre. — Milyenek voltak a régi kará­csonyok? — Szegényesek, fenyőfa csak az urak asztalára jutott. Nekünk a Jézuska a cipőbe hozott süveg­cukrot. A háború után nem volt szaloncukor, és úgy nyújtottuk nyújtófával a cukrot, kocka alakú­ra vágtuk, és a fehér papír szélét bevagdostuk ollóval, így utánoz­tuk a szaloncukorformát. — Hallottam, lesz ajándék is. — Igen, lesz. Négy szép nagy fa a földszinten, meg az emeleten is. Aki mozogni bír, díszitheti. Azu­tán ajándékot, csomagot is ka­punk, a cukorbetegek olyan édes­séget, amit ehetnek.- Mondták, még olvas.- Naponta, a megyei újságot. —A politika?- Az hidegen hagy. Furcsa, amikor napszámos voltam, 80 fil­lért, 1 pengőt kaptam, és ezért fe­lelni kellett a munkáért. Most évek hosszú sora óta nincs, aki fe­leljen ezért az országért, pedig in­nen nézve nem jól mennek a dol­gok. Földi Erzsébet 1922-ben, 23 éve­sen kötött házasságot Kocsis Fri­gyessel. Hat gyerekük született, de már csak egy fiú és egy lány él. Er­zsiké néni párja 1957-ben halt meg, és az özvegy tavaly veszítet­te el két fiát.- Az életem kis lángocska, égig érő füsttel. Az utóbbi a szomorú­ság, mert aki sokat él, sokat te- mettet. Örülni nagyon szerettem, de jutott bánat, gyász is bőven.- Melyik volt a legérdekesebb, legszebb karácsonya?- Az hiszem, 1905-ben. Addig úgy hittem, a Jézuska hozza az ajándékot, de a nővérem megsúg­ta, édesanyánk veszi. Egy világ omlott össze bennem.- Volt karácsonyfa?- A gazdagoknál. Az első világ­háború után, a húszas években jött divatba.- Legkedvesebb ajándékát kinek adta?- Amikor az iskolát elhagyva dolgoztam, és édesapámnak vet­tem egy tajtékpipát.- Mostanság sok gyász érte.- Az egyik gyermekem itt halt meg. A másik Svédországban, a temetésről is csak egy hónap tel­tével értesített a felesége. Az ő sír­jához Stockholmba én már soha nem jutok el.-A család? — Terebélyes, hatalmas: lett hat unoka, tíz dédunoka, négy ük­unoka. — Mit kap ajándékba? — Korábban a csokit szerettem, most nem. A lányom sűrűn jön, valamelyik gyerek is. Az otthon csomagot ad, ruha meg már mi­nek nekem? Van, amennyi kell. A nyugdíjam 24 ezer, és ha kifize­tem az otthont, marad négy és fél ezer. Ebből dugok a kicsik zsebé­be. Egyébként 11 éve vagyok az otthonban. — Mi a hosszú élet titka, Erzsiké néni? Önnek elhiszem, mert túlju­tott a százon. — Az, hogy nem voltam penye, meg elkényeztetve sem. Cipőm csak akkor lett, amikor beirattak az iskolába. 1957-ben meghalt az uram, ott maradtam pénz nélkül, akkor kezdtem el dolgozni a káté- eszben. Hetvenévesen tettem le a munkát, szóval én nem értem rá betegeskedni. —Akadnak hosszú életűek a csa­ládban? — A legöregebb testvérem hét hónap híján megérte a százat, a másik kilencven, a harmadik ki­lencvennégy volt. Egy biztos: én még gyógyszert sem szedtem. — Mennyi idő van még hátra, Er­zsiké néni? Nevet egy sort, majd mosolyog­va folytatja: — Úgy vagyok vele, akár az egy­szeri idős asszony. Azt mondta neki a szomszéd: éltesse még az Isten egy kis ideig. Erre azt felel­te az asszony: kis ideig? Ejnye, ej­nye, de fukar vagy, édes fiam! Te­gyél még hozzá vagy húsz évet! Mi hozzátesszük... D. Szabó Miklós

Next

/
Oldalképek
Tartalom