Új Néplap, 1998. június (9. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-06 / 131. szám
1998. JÚNIUS 6., SZOMBAT 11 BAK IMRE HERDER-DÍJAS Tudatosan épített életmű Nem könnyű a dolga ezekben a hetekben annak, aki Bak Imre festőművésszel (1939-) szeretne szót váltani. Március végéig a VÁM design Galériában rendezett egyéni kiállítása előkészítésén dolgozott, majd a kortárs magyar festészetet Varsóban bemutató tárlaton vett részt. Két németországi kiállításra is készül: az egyik májusban Würzburgban lesz, a másik szeptemberben, az Art Fórummal egy időben a berlini Vaszkowiak Galériában. Május elején pedig igen rangos nemzetközi elismerést vett át: ő lett az idei Herder-díj magyar kitüntetettje. Bak Imre Mágia című festménye P. SZABÓ ERNŐ „Furcsa a helyzet ezzel a díjjal - feleli első, pillanatnyi közérzetét firtató kérdésünkre Bak Imre, a Herder-díj idei kitüntetettje. - Természetesen nagyon örülök neki, bár korábban magam sem sokkal többet tudtam róla, mint hogy néhány évvel ezelőtt megkapta Birkás Ákos festőművész is, de azon, hogy voltaképpen milyen tekintélyes elismerés, nem gondolkodtam el. Pedig harmincöt év óta adják át, tizenhét országnak ajánlják föl, és hét kapja meg végül. Nagy dolog, hogy minden évben volt magyar kitüntetett, az első éppen Kodály Zoltán, s azután olyan jeles személyiségek kapták meg, mint például Németh László, Illyés Gyula, Kurtág György. Ehhez képest Magyarországon elég kevéssé került be a köztudatba. Pedig azért is fontos, mert odaítélésében szubjektív szempontok aligha játszanak szerepet, mint azt jó néhány esetben gyanítjuk hazai kitüntetésekkor: német alapítású, német és osztrák kurátorok odaítélte díj, így valóban objektív értékmérő.” Eredetileg, még a hidegháború kellős közepén azért alapították, hogy a kimagasló kelet-, dél-európai szakmai teljesítményeken túl a népek közötti kapcsolatok fejlesztésében elért eredményeket is elismerjék, hiszen akkoriban fennállt a veszély, hogy egész országok veszítik el az európai értékek sorát. A díj odaítélői a jövőre is gondolnak: a kitüntetetteket arra kérik, jelöljenek ki egy-egy olyan fiatalt, aki egy évet ösztöndíjjal a bécsi képzőművészeti akadémián tanulhat. Bak Imre számára nem volt könnyű a döntés, lévén, hogy sok a tehetség. Jelöltje Radák Eszter, a budapesti Képzőművészeti Főiskola posztgraduális hallgatója, a művész szerint a legtehetségesebbek egyike. Sokat van távol műtermétől, pedig az igazán vonzó környezet, letisztult formai és színvilágával, a bútorok, tárgyak, művek racionális elrendezésével inspirativ erővel hat lakójára. Az is igaz, hogy Bak Imre mindig is sokat utazott. Akkor is, amikor a hatvanas években a művészetpolitika nem igazán vette jó néven, ha a fiatal alkotók a legfrissebb kortárs eredmények iránt érdeklődtek.- Akkor is úgy véltem - fogalmaz -, a határok nem azért vannak, hogy elválasszanak bennünket, hanem hogy átlépjük őket. A nyitottság, a folytonos tájékozódás igénye nélkül aligha hozható létre egyetemes mércével mérhető műalkotás.- Az ön munkássága a határokon túl az■ 'óta vált szélesebb köbben ismertté, hogy 1971-ben Jovánovics György társaságában műveit bemutatták az esseni Folkwang Múzeumban. Az akkori tárlat rendezője, Dieter Hönisch művészettörténész a berlini National Galerie igazgatójaként nemrégiben vonult nyugdíjba - és vissza a balaton-felvidéki házába, hogy eddig elmulasztott könyveit megírja. Ön pedig immár há- Bak Imre portréja rom évtizede az életműveket legtudatosabban építő alkotók közé tartozik. De mikor jut ideje egyáltalán dolgozni?- Hogy mikor, milyen ritmusban tudok festeni, az függ a körülményektől is. Fejben azonban állandóan dolgozom, akár villamoson, vonaton is. Az az idő sem tekinthető elveszettnek, amelyet nem saját műtermében tölt az ember. Feltöltődést jelent a kollégákkal való találkozás is, de azt is ugyanilyen fontosnak tartom, ha tehetséges fiatalok műveivel találkozhatok.- Milyen műveket néz legszívesebben mostanában?- Az utóbbi időben furcsa módon elsősorban a klasszikus múzeumokat járom. Azért furcsa ez, mert évtizedekig a modern művészetet tartottam fontosnak a magam számára. Azt, ami a húszas évektől vagy éppen Picassótól kezdődik. Most megtaláltam azokat az áttételeket, amelyek miatt egy klasszikus kép is igen izgalmas lehet számomra. Ebben persze az is benne van, hogy mostanában kevesebb a jó kortárs kiállítás, nemcsak itthon, Nyugaton is. Úgy látszik, az értékeket keresve egy kicsit vissza kell lépni az időben. A posztmodern gondolkodás lehetőséget ad arra, hogy inspirációt keresve nagyobb távolságokra nézzünk visz- sza.- Önt azonban nemcsak a múlt, de a jövő is élénken foglalkoztatja. Mire van szükség ahhoz, hogy a magyar képzőművészet jövője szilárd alapokra épüljön?- Olyasféle szisztémára, amelyen belül, mint a fejlett nyugati országokban, szervesen egymásra épülnek a dolgok, ahol sok jó galéria, jó minőségű magán- és közgyűjtemények léteznek. Funkcionál a kritika, mégpedig nem a politika vagy a személyes szempontok szerint. Aukciók, nagy nemzetközi kiállítások, rétegzett műkereskedelem... Ha valaki ezen szűrők után még mindig fönnmarad, akkor meg lehet kockáztatni az ítéletet, hogy esetleg fontos, maradandó az, amit létrehozott. Magyarországon szinte minden hiányzik a felsorolt elemek közül, így aztán mindenki azt gondol a másikról és magáról, amit akar.- Az ön generációját, az Iparterv nemzedékét éppen a széles körű tájékozódás igénye jellemezte...- Pontosan. Mások a saját zsenijükben hittek, különösen, amikor gyorsan kapták a művészeti díjakat, anyagi elismerést. Az ipartervesek közül éppen az önmaguk elé állított magas mérce, az állandó önkontroll miatt maradtak annyian állva máig. Én ma is figyelem a fiatalok műveit, járom a világot, miközben az, amit csinálok, nem igazán hasonlít ahhoz, amit a folyóiratok reprodukálnak. Nem is azért nézem a szakmai lapokat, hogy olyasmit csináljak, ami bennük van, hanem azért, hogy véletlenül se hasonlítsak. Tudnom kell, mi történik a világban. DEÁK MÓR: Anyakönyv (Belsőlövés) Te meg akarsz halni. A nagybátyám olyan megtévesztően józan hangon szólalt meg, hogy fölkaptam rá a fejemet. Az üres üvegek ott álltak körülötte, mint egy furcsa háború kivégzett bakái, de hát ez az ő háborúja volt, nem az enyém. Ugye? Nem feleltem. Sosem figyelt rám, csak az üres üvegek szaporodtak el körülötte mindig, mert mindig harcolt, ha nem is győzhetett. Most mégis józan volt a hangja, s olyan áthatóan nézett rám, mintha tudná, amit még én se tudtam. Miért csináltad? A lendkerekes egér a földön feküdt, vétlen áldozata valaminek, amiről a nagybátyámnak fogalma sincs. Apámtól kaptam, farka, amit a konnektorba dugtam, fekete volt. Fölakasztottam a mackómat is, mondtam volna, ha a nagybátyám részeg. Azt is apámtól kaptam, kötelet kötöttem a nyakába, és ki is beleztem, de a nagybátyám józan volt, és én neki akartam fájdalmat okozni. Az apád az én testvérem, mondta a nagybátyám, józanul néha butább volt, mint részegen, ki nem tudja, rátapostam az egérre, furcsán bizseregtem, amikor az arcomon húzgáltam, borotválkoztam vele, mint apám, de a Pityu kirántotta a farkát a konnektorból, ellökött, és apám megint megúszott valamit. Mikor láttad utoljára? - a nagybátyám várakozóan nézett rám, de én elhatároztam, hogy nem beszélek vele, csak ha megint részeg lesz, soha nem láttam, majd ő fog engem, az nem baj, hogy gumigyerek vagyok, az sem, hogy elment, de meg fogom ríkatni, ott fog állni mellettem, simogatna, de hiába, szorongatná a kezemet, de hiába, meg fogok halni, hogy fájdalmat okozzak neki, de a nagybátyám józan volt, mintha a Katihoz készülne, akit háromszor vett feleségül, aki negyedszer is elhagyta, mintha a három gyerekéhez készülne, akik közül egyik sem én vagyok. Iszunk? - vont vállat, bólintottam, volt már egy hosszú kötelem, elrejtve egy nagy fa alatt, fölakasztottam a mackómat, mondtam tétován a negyedik pohár pálinka után, a Pityu fölröhögött, gyakorolsz? - kérdezte váratlanul. A pálinkásüveg vesztésre állt. Az egér már vesztett, de nekem hirtelen föl kellett állnom és kitántorognom a napsütésbe, mert nem akartam, hogy a nagybátyám szeressen. Engem ne szeressen senki! - ordítottam, a tyúkok rémülten szaladtak szét, feléjük rúgtam, senki! A mozdulattól elestem, nincs semmi bajod? - emelte föl a fejemet a nagybátyám, hagyjál, ordítottam, és nagyokat kellett nyelnem, és elfordultam, hogy ne mondjam meg neki a kötelemet a diófa alatt. Ez elfogyott, a Pityu megrázta az üres üveget, úgy látszik, egy se bírja, elmész a boltba? Ott a bicikli, bökött valamerre a ház mellé, igen, mondtam, de lapos volt a hátsó. Hát fújd föl! - nyomta a kezembe a nagybátyám a pumpát, keresek addig valami pénzt. Fújd föl, fújd föl, morogtam, attól, hogy ő nem kellett a feleségének és a gyerekeinek, én meg nem kellettem az apámnak, még nem kellünk egymásnak, fújd föl. Jól is néznénk ki, fújd föl. A pumpa ütemesen járt, föl, alá, be-bero- gyasztottam a térdem, le, föl, egyre dühösebb lettem, a verejték belefolyt a szemembe, le-föl, egyre gyorsabban, le-föl, utálok mindent és mindenkit, már csikorogtak a fogaim, és soha nem nősülök meg, le-föl, le-föl, egyszer csak óriási csattanás hallatszott, mintha lövés dördült volna, a gumi szanaszét repült, s én ijedtemben hanyatt estem a földön. Mi volt ez? - a nagybátyám hangja rémült volt, ő a saját háborújában nem lövésekhez szokott, a pálinka hazugságaival harcolt, a bor súlyos álmaival, és önmagával, hogy újrateremtse széteső világát, mi van veled? - már majdnem sikoltott, de én végre meghaltam, feküdtem a porban, a nap vörös szirmokat rajzolt csukott szemhéjam alá, ezt apámnak adom, a nagybátyám kétségbeesetten forgott, lelőtték, ordította, segítsen már valaki! honnan lőttek? de hát mi történt? ajaj, sajnos, ez már a Mamakettő hangja volt, lelőtték a gyereket?! ez meg a Rontó bácsi, mit hülyéskedsz, megint részeg vagy! ez az öreg Kocsis hangja, de hát tényleg volt egy lövés, hallottam én is! a Mamakettő odalépett a tetememhez, elfogta előlem a napot, a piros szirmok megfeketedtek, lehullottak, végigtapogatott, átfordított, menjenek haza, emberek, a Mamakettőnek senki sem mert ellenszegülni, morogva el- kotródtak, már megint ittatok, a Pityu fölordított, de hát meghalt! Láttam magam a koporsóban, apám biztosan el fog jönni, ott fog állni mellettem, simogatna, de hiába, szorongatná a kezemet, de hiába, valami tompán puffant, ajaj, ez a sodrófa hangja, a pálinkával tudott harcolni a Pityu, de a Mamakettővel nem, és most te jössz, indult meg felém az apám anyja, valahogy sikerült felülnöm, meghalt, mi? sivította, a nagybátyám felordított a ház sarka mögül, ahova elbújt, futás, ha élsz! fölugrottam és szaladni kezdtem, de a Mamakettő utánam vágta a sodrófát, mindig pontosan célzott, és újra elsötétült előttem a világ. Na mi van? - vigyorgott fölöttem a nagybátyám, a fején akkora púp volt, hogy még a hajon keresztül is látszott, jobban vagy? Bólintottam, mindenem sajgott, elment? Bólintott ő is, megijesztettél, többet ne halj meg, jó? El kellett fordulnom, a nagybátyám ott állt mellettem, simogatott, hiába? szorongatta a kezemet, hiába? Gyere, mondtam neki, nem kérdezett semmit, a diófa alatt megálltam, rám nézett, most megint teljesen józan volt, nekem még testvérem sincs, mint neked, mondtam. Nem mindig jó az, felelte, lassan előhúzta a kötelet, olyan volt, mint egy kígyó, de már csak döglött, de már csak veszélytelen, furcsa, távoli fenyegetés.
