Új Néplap, 1998. június (9. évfolyam, 127-151. szám)
1998-06-06 / 131. szám
10 s^abtfd.<£i3nihtf 1998. JÚNIUS 6., SZOMBAT Dreyfus és Zola, avagy egy régi per háttere Száz évvel ezelőtt, 1898. január 14-én, az Aurora magazin különkiadásával rohangáltak a rikkancsok a hólatyakos Champs-Élysées-n, de jutott belőlük a fény városának kevésbé előkelő negyedeibe is. Ebben a lapszámban jelentette meg Émile Zola a J’accuse! (Vádolom!) című, Felix Faura köztársasági elnökhöz címzett nyílt levelét, ami mindmáig páratlan a maga nemében. Egy civil firkász vette a bátorságot és hét tábornokot - az alacsonyabb sarzsikról nem is beszélve - vádolt meg antiszemitizmussal, hamis tanúzásra való felbujtással, okirat-hamisítással és tudatos elfogultsággal. A megvádoltak a francia vezérkar, a francia hadbírósági testület prominensei voltak és a hadügyminisztérium vezető beosztású munkatársai. MATULA GY. OSZKÁR Ilyen kihívást még az Európa-szerte elismert író- fejedelem sem engedhetett meg magának büntetlenül, jóllehet vádjai valósak voltak. Mint az várható volt, Zolát és az Aurora kiadóját, monsieur Perreux-t perbe fogták, de óvatosságból csak egyetlen bűn miatt: egy „pártatlan” hadbíróság ország-világ előtt való lejáratásáért. Ez is épp elég volt egy példás büntetéshez. Zolát egyévi börtönre és 3000 frank pénzbírságra, Perreux-t négyhavi elzárásra és 3000 frank pénzbírságra ítélték. Mindketten fellebbeztek, ám mint az várható volt, a másodfokú bíróság helybenhagyta az ítéletet, igaz, Zola ezt már nem várta meg, 1898. április 10-én Angliába távozott. Zola első pillanattól tudta, hogy darázsfészekbe nyúl, nyílt harcra hívta ki a reakciós erőket. Ám tudatában volt annak is, hogy ez az egyedüli lehetőség arra, hogy az ő perén keresztül a Dreyfus-ügy is terítékre kerüljön. S ezzel elértünk a 19. század utolsó évtizedének legizgalmasabb eseményéhez, mely lázban tartotta nemcsak Franciaországot, de egész Európát. S miközben erről beszélnek, cikkeznek, maga az ügy főszereplője, Alfred Dreyfus tüzérszázados a hírhedt Ördögszigeten tengődik, életfogytiglani büntetését tölti. Ha zsidó, akkor kémgyanús Ki is volt ez a Dreyfus és mi volt a bűne? Egy gazdag zsidó család elsőszülöttje, aki szakítva a családi hagyományokkal, nem a bankszakmát, hanem a katonai pályát választja hivatásul. Ehhez alighanem megvoltak a kvalitásai is. Eminensként végezte el a tisztiiskolát, s viszonylag fiatalon már fontos poszton van, a francia hadügyminisztérium vezérkari attaséja törzsszázadosi rangban. Aztán a francia belpolitika olyan fordulatot vesz, amelynek irányadói a militarizmus, a kleri- kalizmus, a sovinizmus, de nem utolsósorban az antiszemitizmus legvadabb hívei. Párizsban valami hasonló történik, mint negyven évvel később Berlinben. Ott a Reichstagot gyújtják fel, s a kommunistákat teszik meg bűnbaknak. Itt Cornot köztársasági elnököt ölik meg, az szolgál ürügyül a zsidók elleni bosszúhadjárathoz, jóllehet a gyilkosság elkövetője egy keresztény anarchista volt. Dreyfus elsőként kerül a megleckéztetendők listájára. Személyi lapján vastagon aláhúzzák a bejegyzést: elzászi születésű, izraelita vallású. Elzász eredetileg francia tartomány, amit 1870-ben annektált Németország, miután legyőzte Francia- országot. Dreyfus ellenségei szerint egy elzászi zsidóról joggal lehet feltételezni, hogy németszimpatizáns, mi több, kémgyanús. Ez utóbbi vádjával tartóztatják le 1894. október 15-én s ehhez egy levél szolgált alapul, amit a francia hírszerző szolgálat lopat el a párizsi német nagykövetségéről. Ebben Schwartzkoppen ezredes, katonai attasé arról tájékoztatja olasz kollégáját, Panizzardi ezredest, hogy sikerült újra beszerveznie valakit a francia vezérkarból. Az illetőt név nélkül, csupán egy D betűvel jelzi a levélben. Ekkor már elhatározott tény, hogy Dreyfust félreállítják, így hát kapóra jön a levél. A D betűt neki tulajdonítják, mint azt a bizalmas jelentést is, ami úgyszintén a német nagykövetségről jut el kalandos úton a francia hadügyhöz. A franciák ügynöke nem más, mint madame Bastien, egy jelentéktelen, szürke figura, aki takarítónőként dolgozik a német nagykövetné szolgálatában. A jelentés D-től származik, s többek közt pontos leírást tartalmaz egy újfajta ágyúhidraulikáról, amit akkor vezettek be a francia tüzérségnél. Valamint bizalmas közléseket Madagaszkárról, ami az idő tájt lett francia gyarmat. Dreyfus fölöttébb peches volt, kézírása megtévesztően hasonlított a kémjelentés szerzőjének írásához, így a továbbiakban ez a dokumentum képezte a koronabizonyítékot. Csak évekkel később nyert bizonyítást, hogy ez a levél hamisítvány volt, s felső parancsra készült. Életfogytiglanra ítélve Elébe menve a dolgoknak, később az is kiderült, hogy a D betű mögött egy Dobais nevű személy állt, aki a vezérkar kartográfiai osztályán dolgozott, a jelentés szerzője pedig Esterházy vezérkari őrnagy. Esterházy személye mindmáig tisztázatlan, maga Schwartzkoppen sem tudta eldönteni: ügynök vagy provokátor. Egyes francia hadtörténészek azt feltételezik, hogy Esterházy a francia elhárításnak dolgozott, valótlan vagy jelentéktelen híreket szállított Schwartzkoppennek, hogy ezzel is lekösse a német hírszerzés kapacitását. A hadügy rövid úton akart pontot tenni a Dreyfus-ügy végére. Letartóztatásakor felkínálták az öngyilkosság lehetőségét, ám Dreyfus nem élt vele, bízott abban, hogy vétlensége a tárgyaláson kiderül. A korabeli sajtó többször is hangoztatta, hogy a német nagykövetségről származó két dokumentumon kívül semmilyen más bizonyítékkal nem tudták alátámasztani Dreyfus bűnösségét. Úgy látszik, ez is elég volt, Dreyfust gyorsított eljárással már 1894. december 20-án hadbíróság elé állították, s kétnapi tárgyalás után a kéttagú bírói kollégium egyöntetű szavazással bűnösnek mondta ki. Az ítélet fölöttébb kemény volt: lefokozás és életfogytiglani erődfogság. A fellebbezési procedúra csupán formális volt, a fellebbviteli bíróság jóváhagyta az első fokon kiszabott büntetést. A példastatuálás szándékára mi sem jellemzőbb: Dreyfus lefokozását az ítélet kihirdetése után 48 órával megejtik. Senki sem érti, miért ez a nagy sietség. A komor ceremóniát ugyanannak a párizsi katonai főiskolának az udvarán folytatták le, ahol Dreyfus is tanult, s a levezénylő tiszt, Dorros tábornok azonos azzal az ezredessel, aki Dreyfust egykor tisztté avatta. Kardját kettétörik, rangjelzését és gombjait letépik. Mindezt nyilvánosan, a párizsi csőcselék és a sajtó jelenlétében. A nézőközönség zsidógyalázó szidalmakat kiabál be az utcáról, egy olyan nép fiai, akik száz évvel korábban a szabadság, testvériség, egyenlőség szavakat írták a zászlójukra. A Dreyfus-ügy elérte célját, alkalmat adott a kedélyek felkorbácsolásához és a kedélyek szításához. Sokkal később, a második világháború után, egy francia politikus azzal kérkedett, hogy Franciaország azon kevesek közé tartozik, ahol nem voltak pogromok, mint Oroszországban, Németországban vagy Romániában. Pogrom valóban nem volt, ám annál több olyan eset, amikből arra lehet következtetni, hogy a gall kakastól sem volt idegen a zsidógyűlölet. A Dreyfus-ügy is ezek közé tartozik. Dreyfus mindvégig ártatlanságát hangoztatta, akkor is, amikor rangfosztva, megalázva felültették arra a hajóra, ami bűnhődésének színhelyére, az Ördögszigetre vitte. Ez a néhány négyzetkilométernyi francia felségterület nem is sziget, csupán egy kopár szikla, rajta egy erőd, körülötte a végtelen Átlanti-óceán. Akit ide száműztek, arra érvényes volt a mondás: hagyj fel minden reménnyel! Henry ezredes rejtélyes halála Dreyfus bűnösségét sokan megkérdőjelezték, ám az első komoly, közvélemény-formáló publikáció csak 1896-ban jelent meg Bemard Lazare író tollából „Bírói tévedés” címmel. A mű mondanivalója nem hagyott kétséget, szerzője perújításra buzdított. Ezzel egy időben a hírszerzők új zsákmányra tettek szert, megkaparintottak egy kémjelentést a német nagykövetségről, amit Picquart alezredes, a francia hírszerzés akkor kinevezett fiatal főnöke személyesen vizsgált meg, s összevetve a Dreyfusnak tulajdonított jelentéssel, megdöbbenve tapasztalta, hogy mindkettőt ugyanaz a személy írta. Csakhogy Dreyfus ez idő tájt Franciaországtól több ezer mérföldnyire a büntetését töltötte. Picquart számára egyértel mű volt a felfedezés: Dreyfust ártatlanul ítélték el. Lázasan keresni kezdi az igazi bűnöst, s meg is találja, kétséget kizárva bebizonyítja, hogy mindkét jelentés Esterházytól származik. Amikor mindezt közli a feletteseivel, előbb leintik, majd - mert nem ért a „szép szóból” - Tunéziába helyezik. Esterházy - akárcsak Zola - Angliában keres menedéket. Mire mindez kiszivárog, s Zola is felemeli hangját Dreyfus mellett, újabb két év telik el. Zola tovább megy Lazare-nál, ő már nem bírói tévedést hangoztat, hanem tudatosan előkészített „inszcenálást”, ami nagyjából megfelel a koncepciós ügy fogalmának. Bár Zolát perbe fogják és elítélik, aj’accuse! sorai parlamenti interpellációk sorát váltják ki. Ezek nyomán a hadügyminiszter kénytelen elrendelni egy újabb vizsgálatot, ami kihirdeti, hogy a Dreyfus elleni kampány főkolomposa egy Henry nevű alezredes volt, aki maga is az elhárításnál dolgozott. Henryt letartóztatják, s a Mont-Valérian erődbe szállítják. Hogy ki bízta meg, vagy kit bízott meg ő a hamisítással, arra mindmáig nem derült fény. A szálat azon nyomban elvarrták, a nem kívánatos koronatanúnak már az első éjszaka elvágta valaki a torkát a cellában egy borotvával. A hivatalos kommüniké szerint öngyilkos lett. Csakhogy a borotvát a halott bal kezében találták, holott az jobbkezes volt. Zola kiállásának első konkrét eredménye 1890 júliusában következett be, Dreyfust öt év erődfogság után visszahozták Franciaországba perújrafelvételre. Az utolsó órában. Fizikailag és szellemileg leépült, alig tud a lábán megállni, keresi a szavakat. Rehabilitálás és Becsületrend A hadügyminiszter által elrendelt perújratárgyalással a rennes-i hadbíróságot bízták meg, a tárgyalás 1899. augusztus 7-én kezdődött és meglepő ítélettel végződött. Az egész ország meg volt győződve, hogy Dreyfust felmentik. Ehelyett újra bűnösnek mondják ki, de már „csak” tízévi szabadságvesztésre ítélik. Az ítélet világfelháborodást vált ki, ezrével érkeznek a tiltakozások. Mire a francia kormány visszakozót fúj, cselhez folyamodik. Nagylelkűen kegyelmet kínál a „bűnösnek”. Dreyfus - családja unszolására - él a lehetőséggel, de ahogy szabadlábra kerül, azonnal akcióba lép. Keresi azokat, akik derékba törték a karrierjét és tönkretették az életét. Ezt látva a kormány újabb lépést tesz. 1900 decemberében megszavaztatnak egy olyan törvényt, aminek az értelmében a Dreyfus-üggyel kapcsolatos minden büntetőjogi cselekmény amnesztia alá esik, így azokkal semmilyen szinten nem foglalkoznak. Sokan, köztük Esterházy is fellélegezhet. Az amnesztia Zolára is érvényes, hazajön Angliából, ám alig másfél év múlva, 1902-ben, meghal. Nem érhette meg a teljes győzelmet, Dreyfus rehabilitálását. Erről 1906. július 13-án döntött a francia szenátus. Ez a testület merőben más, mint azok, akik 1894-ben irányították a francia politikát. Dreyfus nemcsak becsületét, de rangját is visszakapta, majd kinevezték egy lovasszázad élére parancsnoknak. S betetőzésül a Becsületrend lovagjává ütötték. A véletlenek egybeesése, ugyanezen a napon a Tunéziába száműzött Picquart alezredest hazarendelték és soron kívül dandártábornoknak léptették elő. Túl ezen, a szenátus döntött arról is, hogy Émile Zola a Pantheonban kapjon végső nyugvóhelyet. Ott, ahol Franciaország legnagyobbjai pihennek. Forrásanyag: Nagy politikai perek irataiból. Szerző Bianu. Megjelent 1973-ban. A KATOLIKUS LITURGIA Szertartásruhák DR. CSONKARÉTI KÁROLY A legrégibb időkben nem voltak külön liturgikus - azaz egyházi szertartásokhoz előírt - ruhák, hanem hétköznapi ruháikban végezték a papok az istentiszteletet. Már a III. században azonban nyomát találjuk a külön liturgikus ruháknak. Idők folyamán azonban az egyház kötelezővé tette az istentiszteleteknél a köznapitól eltérő viseletét. A mai liturgikus ruhák részben még a rómaiak napi viseletéből alakultak ki, részben kifejezetten istentiszteleti célokra kerültek használatba. Míg a IV. században csak két liturgikus jelvényről tudunk, 855-ben már tizenegyféléről tesznek említést. A XIII. század óta a liturgikus ruhák száma lezárult, de alakjuk, anyaguk és művészi kidolgozásuk egyre fejlődött és korszerűsödik mai napig. A szentmisénél használt ruhák a következők: A vállkendő egyszerű vászonkendő, és a pap vállát, nyakát takarja. Valamikor a fejét is befödte vele a pap, mint napjainkban néhány szerzetesrendnél. A miseing (alba) földig érő fehér gyolcsruha, amely a rómaiak tunikájából származik. Ennek megrövidített alakja a karing, amelyet keresztelésnél, szentbeszédnél öltenek fel. Latin nevét (superpelliceum) onnan kapta, hogy régen a nagy hidegben téli ruházatuk fölött az alba helyett hordták. Az öv (cingulum) az alba felkötésére szolgál. A karöltőt a pap a bal karján viseli. Hajdan vászonból volt, és az izzadás letörlésére szolgált. Jelenleg a miseruha kelméjéből varrják, s csak hagyományként maradt meg. A stóla hosszú, a vállakról lecsüngő és középen kereszttel ellátott darab a miseruha anyagából: A papi méltóság jelvénye, ennélfogva minden fontosabb egyházi cselekménynél viselik, mégpedig a szerpapok bal vállukon és jobb hónuk alatt kötik össze. A szerpap vagy diakónus az egyházi rend második fokán áll, aki a szentelésben hatalmat kap arra, hogy az egyházi ténykedésben a püspök és a pap mellett közvetlenül segédkezzék. A stólával kapcsolatban: a plébánost némely egyházi ténykedéséért (például temetés), bizonyos díj illeti, amelyet stólajövedelemnek nevezünk. A miseruhát (kazulát) az eddig felsorolt ruhák fölött viseli a pap. Eleinte majdnem teljesen befödte a testét, s csak a feje számára volt nyílása. Sátor formájáról kapta latin nevét: casula, ami házacskát jelent. Ha karjait használni akarta, akkor a kazulát két oldalt fel kellett emelnie. Ezért a reneszánsz kortól erősen kivágták, s így nyerte mai alakját. De miután a kivágások következtében veszített méltóságot sugárzó külsejéből, ismételten történtek kísérletek az eredeti forma visszaállítására, s így jött létre a XIX. században az ún. ókeresztény kazula, az eredeti és a reneszánsz kazula közötti átmeneti forma. A vecsernyepalástot (pluviale) leginkább a délutáni istentiszteleteknél, körmeneteknél és temetéseknél használják. Régebben csuklyás volt. Ennek maradványa az a pajzs alakú dísz, amely a hátán ma is látszik. A szerpapi köntös (dalmati- ca) a miseruha anyagából készül, rövid, bő ujjakkal, ünnepélyes istentiszteleteken viselik a szerpapok.
