Új Néplap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07 / 6. szám
4. oldal Riport 1995. január 7., szombat Hívószáma: 04 Egy nap a mentőrohamkocsin Rendőrök és mentők gyakran dolgoznak közösen szögi, sokkal többet jelent, hiszen majdnem szomszédja a beteg. A sötétben el is tévednénk, ha a hozzátartozó nem jönne ki elénk az utca végébe. - így kellene ezt csinálnia mindenkinek - mondja Klára doktornő -, hiszen ezzel értékes perceket nyerhetünk. Sajnos van olyan, amikor érkezésünk után nem tudunk bemenni például azért, mert nem hajlandók megkötni a kutyákat, vagy ajtót sem nyitnak nekünk. Ezután a rohamkocsinak már nem sok dolga akadt, úgy tűnik, folytathatjuk a reggel megkezdett beszélgetésünket a szajoli balesetről. Németh Ervin, aki akkor a mostani szolgálatvezető mellett dolgozott, még nagyon fiatal, és sohasem tapasztalt efféle tragédiát.- Természetesen nem az hiányzik nekünk, hogy nem magasztaltak bennünket az égig, hiszen a hivatásunknak tettünk eleget. De vegye mindenki tudomásul, hogy mi is érző emberek vagyunk, s a mai napig nem tudunk nyugodtan aludni, olyan borzasztó trauma ért bennünket is. Miután ismerem Ervint, tudom róla, hogy lelkes intézője volt a Mentő Alapítványnak. Szomorúan meséli, hogy egyelőre áll az alapítvány ügye, nincs elég támogató. Nekem a mentő jár! Annak idején nagy port kavart fel a kidobott kislány esete. Még sokan emlékeznek S. Juditkára, akit az édesanyja szolnoki, Pozsonyi úti, első emeleti lakásuk erkélyéről úgymond leengedett. Azóta a bíróság meghozta ítéletét az ügyben, s nem is huzakodnék elő ezzel, ha az esti riasztás nem éppen az édesapához, S. Pálhoz szólna. A lakótelepi lakás szűk kis szobájában fekszik betegünk, láthatóan nagyon álmos, ami nem is csoda, hiszen lassan éjfélre jár az idő. A bejelentő, Víghné szörnyen föl van háborodva, amikor az orvos az iránt érdeklődik, hogy mi az az állapot- romlás, ami az éjféli riasztást indokolja. Betegünknek ugyanis azóta a szörnyű nap óta egyfolytában fáj a feje. Tulajdonképpen sajnálom a férfit, hiszen alaposan felborult az élete, a kislány a nagyszülőknél él, a válópere folyamatban, a feleségét elítélték - szóval nem könnyű neki sem. Mindettől függetlenül úgy tűnik, indokolatlan volt a hívás, s amikor a doktornő ezt közli a bejelentővel, ő magából kikelve üvöltözni kezd, hogy „neki bizony jár a mentő, ő fizeti az SZTK-t, és kérdezzék meg a Corvin Kórházban, hogy micsoda nagy ember volt ő annak idején!” A mentősök higgadtan végighallgatják a dühöngő hölgyet, ezalatt a férfi felöltözik, és bevisz- szük a kórházba. * Hajnalodik. Mondhatni nyugodt nap van mögöttünk. A szolgálatvezető egyik keze a telefonon, a másikkal megtámasztja bóbiskoló fejét. Elfáradtunk mindannyian. Fél óra múlva letelik a szolgálat, a leköszönök kávét főznek az érkezőknek, megbeszélik az elmúlt nap eseményeit. * A mentők hívószámát, a 04-et már kisiskolás korban megtanítják mindenkinek, ezt tudják olyanok is, akik esetleg a nevük leírásával is bajlódnak. Az itt dolgozó emberek valódi és igazi hivatástudatból vállalják a 24 órás szolgálatot, az éjjel-nappal úton létet, és azt a fajta lelki megrázkódtatást, amelyet mi talán nem is ismerhetünk. Tiszteljék és szeressék őket! Csabai Ágnes Fejsérüléssel egy családi perpatvar után Összpontosítás az életért ember szülei aggódva várják az érkező mentőautót, valószínűleg vakbélgyulladás okozza a múlhatatlan fájdalmat. A sebészeten hamarosan minden kiderül. Amíg mi úton vagyunk, rádión kapjuk az értesítést, hogy egy 17 éves fiatalember felakasztotta magát, de sajnos már nem kell a helyszínre mennünk..., az esetkocsi munkatársai és a rendőrség már ott vannak. Újra szól a csengő... így, fél nap után szinte már csapattagnak érzem magam, s a riasztás után fél perccel már a rohamkocsinál állok. A helyszín egy szolnoki bérház harmadik emelete. Borzalmasan szűk a lépcsőház, s amíg megyünk fel, a többiek azon tanakodnak, hogyan fog elférni a hordágy, ha szükség lesz rá. Az idős férfibeteg többször volt már a tüdőkórházban, most is fulladásos rohama van. A doktornő a konyhában látja el a pi- hegő férfit, s az infúzió bekötése mellett dönt. A feleség pizsamát és tisztálkodófelszerelést készít táskába, és már indulunk is. Igyekszem nem láb alatt lenni, segíteni szeretnék, s most végre eljött az alkalom: a szűk folyosón ugyanis valóban nem férünk el, a doktornő csak egy tízpontos tomamutatvány árán tudja tartani az infúziós üveget. így engem ér a megtiszteltetés, hogy hozhatom az orvosi táskát, a hordozható EKG-t, a beteg táskáit és kabátját. Mire leérünk, alig élek, jól kiizmosodtam a fuvar alatt. A következő hívás alkalmával a mentő lépcsőjét roppant nagy igyekezettel készítem a beteg lába alá. Egy rossz mozdulat, s már kész a baj, belenyúltam egy olajos szögbe. No nem baj, közel a segítség! A doktornő szerint nem felel meg a legújabb orvosi kutatásoknak, Volt ideje hozzászokni, naponta húsz-harminc ilyen ízetlen tréfát eszel ki egynémely embertársunk. 16.30, Szajol A 62 éves S. Jánosné öngyilkosságot kísérelt meg egy marék gyógyszerrel. (Ez az eset is jól példázta, hogy mennyire fontos a pontos bejelentés, hiszen legalább húsz percig keresgettük, hogy vajon hol találjuk meg betegünket.) A gépkocsivezető és az ápoló támogatta a rohamkocsiba az asszonyt, közben állandóan „rázták” szegénykét, hogy el ne aludjon. A doktornő újra megvizsgálja az akkorra már lényegesen jobb állapotba került hölgyet, s míg beértünk a kórházba, egy sorstragédia tárult elénk. A beszédessé vált hölgy elmesélte, hogy öt éve özvegy, s Újszászon megismerkedett egy férfival, aki az ő rokkantnyugdíját rendszeresen elissza. Tisztán látszik, hogy a betegnek inkább lelki gyógyításra volna szűk- sége. 19.30, Szolnok, Aranyi S. utca K. J.-né 54 éves. A családi perpatvar okozója az alkohol. Az erősen ittas férj többször fejbe verte asszonyát, akinek egyébként is magas a vérnyomása, és kímélő életmódot kellene élnie. A hipertóniás roham valószínűleg az átélt idegességtől jelentkezett. Betegünket elhelyezzük a rohamkocsiban, ám a közben előbotorkáló férj nem engedi, hogy elinduljunk. Mindenáron be akar szállni, fennhangon hőbörög - mit mondjak, már félek egy kicsit. Szerencsére az ápoló jól megtermett fiú, így a „közelharci győzelmünk” után már indulhatunk is a kórházba. 20.55, Besenyszög Akut hasi panasz, Sz. L. 44 éves. Ezek így adatok, de gépkocsivezetőnknek, aki besenyA mentőszolgálat emberfeletti munkát végzett a szajoli vasúti katasztrófa idején, úgy, mint bárki más, mégis keserű szájízzel mondják, hogy a katonákhoz lejött a miniszterük, őket meg felrendelték az államtitkárhoz. De vajon mit tudunk róluk azon kívül, hogy ha visítva jön a mentő, félre kell húzódnunk? Ezt kiderítendő, munkatársunk eltöltött náluk egy 24 órás műszakot. Szolnok, 06 óra, mentőállomás: Csípős hajnalban kezdődik a műszakváltás. Sietni kell, hiszen a 7 órára érkező kollégáknak a kocsikat ellenőrizve és tisztán kell átadni. Van még időnk, így a kávé mellett megtudom, hogy háromféle autó van: úgymint betegszállító, esetkocsi (amit én csak mentőnek hívtam idáig) és a rohamkocsi. Külsőre nagyon hasonlítanak, ám a felszereltségük lényeges különbséget mutat. A rohamkocsi akár egy mozgó, kis intenzív osztály — számomra ez a legérdekesebb. Szerencsére csendesen indul a nap, van időnk beszélgetni, s van miről. Dr. Imre Anikó, a mentőszervezet főorvosa szerint ők csak a dolgukat végezték a szajoli katasztrófa idején, ez természetes, de úgy gondolták, hogy lesz valaki, akit az is érdekel, hogy bennük milyen nyomot hagyott a mentés során látott tragédia.- El sem tudják képzelni - mondja a főorvos asszony -, micsoda lelki vívódást okozott, hogy amikor az első riasztással a helyszínre érkeztünk, a 4-es út felé rohanó fiatalok tömegét láttuk, ekkor már éreztük, hogy valóban nagy a baj. Szívünk szerint azonnal elkezdtük volna az elsősegélynyújtást, de tudja, ilyenkor első a szervezési feladat megoldása. Mi arra esküdtünk, hogy segítünk, életet mentünk, de akkor és ott valahogy úgy nézett ki, mintha nem is ezt tennénk. A pánik legyőzését tanítják nekünk, a tájékozódási feladatok megoldásával sokkal több életet menthetünk meg, mintha azonnal a sebkötözéssel foglalkoznánk. Megszólal a hármas csengő... indulnunk kell... A rohamkocsi személyzete igazi csapatot alkot, jelen esetben: ifj. Kiss Sándor gépkocsi- vezető, Ferenczi László ápoló és dr. Kondor Klára orvos. 8.23, Szolnok A beteg 57 éves férfi vért hányt. A doktornő kikérdezi, Karsa Lőrinc kitüntetett szolgálatvezető, becenevén: Bagoly Pihenőidőben Már négy órája szolgálatban vagyunk, jólesik egy újabb kávé, s közben alkalmunk van folytatni beszélgetésünket. P ér esi István fiatal mentős még mindig küszködik a szavakkal, amikor elmeséli, hogy ő hogyan élte meg a borzalmak éjszakáját.- Épp a vagon alól húztuk ki a tűzoltókkal a sérültet, amikor odaállt egy újságíró, és a rádió- telefonján elkezdte diktálni, hogy „...igen-igen, most húzzák ki, csupa vér...”, de nem állt félre, nem segített, pedig még egy kéz nagyon kellett volna. A váróterembe torlódott kocsi tetejére is felmászott egy fotós, és számára az volt a lényeg, hogy premier plánba fotózzon, ahelyett, hogy odaengedte volna a tűzoltókat. Természetesen nem haragszom az újságírókra, de az a szenzációhajhász magatartásuk, amelyet ott tanúsítottak, nekem végképp nem tetszett. Úgy gondolom, hogy tudósítani az eseményekről kell, és a többség magatartása természetesen segítőkész, részvétteljes volt, de ez is az igazság része, és ezekről a dolgokról nem állt módunkban beszélni. Már azon Rohamkocsi belülről: vákuumágy, oxigénpalack, infúzió... helyben ellátja, és indulunk az ügyeletes kórházba. 8.49, Örményes Útban az állomáshelyünk felé, rádión riasztanak bennünket infarktushoz. A 46 éves férfi a súlyos szívbaj összes jelét mutatja, a hordozható EKG segítségével az orvos viszont megállapítja, hogy' ez „csak” szívkoszorúér-probléma. Szirénázva érkeztünk, s úgy is visszük a belgyógyászatra, hiszen a szívproblémáknak fele sem tréfa. 9.45, Szolnok, rendelőintézet Az ember azt hinné, nagy baj nem lehet a sok orvos között, ám a mi 65 éves férfibetegünk mégiscsak a rohamkocsiba kerül, és már visszük is a kórházba. is csodálkozom, hogy ön ezt meghallgatja, de úgy gondolom, nem meri majd leírni. Vitatkozni már nincs időm, hiszen újra megszólalt a hármas csengő. 10.29, Szolnok Ó. L.-né szülés utáni vérzésproblémával hívta a rohamkocsit. Túl sok teendőnk nincs, beszállítjuk őt a nőgyógyászatra. Állomáshelyünkre útban visszafelé, beszélgetünk a doktornővel, hogy bizony előfordul olyan eset is, ami nem indokolná a rohamkocsi hívását, csak hát azzal nagyon nehéz ezt megértetni, akinek abban a pillanatban szörnyen fáj valamije. 11.13, Szolnok A 46 éves K. P.-né a hatodik gyermekét szüli. Még időben beérünk. Mentős barátaim mesélték, hogy eddigi munkájuk során körülbelül harminc gyermeket segítettek világra a gépkocsiban. Valóban csendes ez a mai nap, hiszen még ebédelni is van időnk, s épp az utolsó korty szódánkat isszuk, amikor jelez a csengő. 13.10, MÁV-állomás, Szolnok Rendőröktől kapjuk a riasztást, miszerint egy epilepsziagyanús férfi rosszul van a restiben. Minden esetben, ha az eszméletvesztés bekövetkezik, orvosnak kell a helyszínre mennie, ezért indulunk a rohamkocsival. Miután az ápoló és a doktornő felsegítik a földön fekvő férfit, bent az autóban EKG-t kapcsolnak rá, s megkezdődik az úgynevezett első helyszíni ellátás. A férfi nagyon rossz bőrben van, ruházata piszkos, elhanyagolt, testi higiéniája is sok kívánnivalót hagy maga után. Visszük a kórházba. 13.40, Szandaszőlős A családi házban nagy a riadalom, B. E. húszéves fiatalmiszerint „leszopogatom” a sebet, ezért fertőtlenítővel fújja le a sérült ujjamat. A szurit egyelőre megúsztam! „Gercsel a viknya”- Sokszor kapunk ilyen „részletes” információt - mondja Karsa Lőrinc szolgálatvezető. - Olykor a bejelentő azt sem tudja megmondani, hogy merre van az az utca, ahol lakik, ezenkívül nagy felháborodással veszik tudomásul, ha azt is meg merjük kérdezni, hogy mégis mi a probléma. A legjobb forgatókönyveket az élet írja, hiszen ebben a másodpercben cseng a telefon. A bejelentő húsz maligánfokos „alkoholszaga” átérződik a telefonon, ez természetesen még nem ok arra, hogy ne vegyék őt komolyan. A szolgálatvezető indítja az esetkocsit. Ezután, egymás után négyszer-ötször vidám gyermekcsapat telefonál, jót röhörésznek, s az iránt érdeklődnek a mentőknél, hogy hogyan kell eltenni a nagymamát útból. Én szívem szerint már pedagógiai előadást tartanék, annyira dühít ez a felelőtlenség, ám a szolgálatvezető csak magában bosszankodik.
