Új Néplap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-07 / 6. szám

1995. január 7., szombat Nézőpontok 5. oldal Szombati Jegyzet Forgalomból kivonva Olvasom a Magyar Nemzeti Bank szépen, szabatosan megfogalmazott közleményét az alumíniumból készült egy­forintos, a sárgaréz kétforin­tos, a kupronikkel öt- és húsz- forintos, valamint az alubronz tízforintos érmék bevonásá­ról, amelyek ugyan ’95. jú­nius 30-ig még törvényes fi­zetőeszközök. Bevonják őket, vagyis ki­vonják a forgalomból. Nyil­ván alapos okot szolgáltattak eme érmék arra, hogy sorsuk megpecsételődött. Se hete, se hava, hogy elszáguldott mellettünk az óév. Gyaní­tom, kinek-kinek lenne ötlete, kiket kellene „kivonni a forga­lomból” - de legalábbis parkolósávra állítani - embertársaink közül múlt évi teljesítményük alapján. íme, egy bevallottan, célzottan szubjektív lista. írni szerettem volna tavaly arról a szemfényvesztő külcsínnel (egy ideig) megyénkben is megjelenő gazdasági magazin gaz­dájának viselt dolgairól, aki csődbemenetele után egyik napról a másikra kaméleonná változva tüntette el magát (irodáját) nagy Budapest forgatagában, súlyos százezrekkel - úgy tűnik - örök adósául maradva néhány jóhiszemű hirdetésszervező szolnoki vállalkozónak. Hogy minderről nem írtam, annak oka: az ügyben érintett egyik - főállásban pedagógus - károsult kí­nosan érezte magát a történtek miatt. Bár a játékszabályokat nem ő szegte meg, a katedra tisztaságával nyilván nem tudta összeegyeztetni - és a nyilvánosság előtt felvállalni - az üzleti élet eme tisztátalanságát. Továbbá: írni szerettem volna arról az autómmal (s a pilóta­ülésben velem) megtörtént malőrről, amikor - a több tízezer fo­rintba kerülő javítás, műszaki vizsgáztatás után - az előírtnál egy számmal nagyobb fékpofát építettek járgányom jobb hátsó kerekébe. A műszaki állomást épp csak elhagyva, két falu kö­zött füstöltem is, mint a Vezúv. Csak az utánam jövők és a jó szerencsém mentett meg a kigyulladástól, a leégéstől (az anya­gin ekkor már túl voltam), a komolyabb tragédiától. Hogy nem írtam róla, annak oka: restelltem magamban, hogy az autószere­lőnek a történtek előtt tisztességes borravalót adtam. Aztán szerettem volna írni arról a lakásbetörési kísérletről, amelyet követően bejárati ajtómat csak kemény két napig tartó vasalással tudta a rendeltetésszerű használat céljára egy lakatos helyrehozni. A számlát megtekintő és a végösszeget sokalló biztosító kárszakértőjét ugyanakkor érvek hosszú során át tud­tam meggyőzni, hogy egy új ajtó ennek az összegnek a többszö­rösébe került volna. Az ismeretlen elkövető utáni alapos, ámde eredménytelen rendőrségi nyomozás lezártát újabb procedúra követte a biztosítónál, így a kárkifizetés - csak hónapokkal a történtek után, de - végül is megtörtént. Minden jó, ha a vége jó? Meglehet, ezért nem írtam az esetről. Szerettem volna írni arról az úrról, aki sunyi módon tapadt rám, követett a sötét utcán, mígnem fondorlatos tervének vég­rehajtását azzal húztam keresztbe, hogy váratlanul szembefor­dulva vele, mélyen a szemébe néztem, s néhány halk kérdést tettem fel neki. Lehet, hogy sírig hordja sérelmét, miszerint munkámat végezve tudósítottam egy - a családját érintő - nyil­vános tárgyalásról? Nem írtam e találkozásról, mivelhogy majdnem egy utcában lakunk - s szomszédról jót vagy semmit. Nem folytatom a sort. Ami engem illet, a megtörtént esete­ken a humor, az élet sója segített átlendülni. Mert a fentebb ci­tált szituációk mindegyikében ott van az ember, a maga esendő- ségével, szánalmasságával, kicsiségével és1 „hatalmasságával”. De ott van az esélye az élete végéig változó, formálódó, megja­vuló embernek is, ott van a csírája Tersánszky idealista Kakuk Marcija százpengős boldogságkeresésének, símivalóan mulat­ságos, rokonszenves figurájának. Ami engem illet, mai napig is sót vetek a tűzre - ha csak te­hetem, tompítom a fel-fellángoló indulatokat környezetemben. Üsse kő! Ebbe még az is belefér, ha mások ezért meg engem akarnak időnként parkolósávra állítani. Ha már a forgalomból kivonni nem is tudnak. Iskola, te drága! Politikusportré közelről: Kovács László külügyminiszter Abból indulunk ki, mi az ország érdeke... Vegyipari technikumot végzett, közgazdászdiplomát szerzett - pályakezdése sokféle folytatást ígért, csak azt nem, hogy kül­ügyminiszter lesz. De Kovács Lászlóról (55), a magyar diplo­mácia vezetőjéről még politikai ellenlábasai is elismerik, hogy kitűnő ismerője a nemzetközi életnek, vitathatatlan szakmai felkészültsége, tárgyalókészsége pedig a nemzetközi fórumok elismert személyiségévé avatta. Egy korábbi nyilatkozatában elmondta, hogy vegyészmérnöknek készült. Ami olyan messze esik a diplomáciától, mint Makó Jeruzsálemtől... Az év eleji áremelések kapcsán felvetődik a kérdés: mennyivel lesz drágább a gyerekek iskolai, óvodai, bölcsődei ellátása, s ki fizeti majd a régi és az új ár kö­zötti különbséget? Szűcs Miklóstól, a Művelő­dési és Közoktatási Miniszté­rium főosztályvezetőjétől meg­tudtuk. hogy az alapítványi és magániskolák esetében a köte­lező normatív támogatás feletti költséget vagy a szülőknek kell állniuk, vagy az iskolának kell mecénást találnia azok fedeze­tére. Az önkormányzati intézmé­nyeknél más a helyzet. Most készül az iskolák költségvetési tervezete, de azt már tudni le­het, hogy a személyi jövede­lemadóból az idén az eddiginél nagyobb rész jut az oktatási in­tézmények támogatására. Ezenkívül a központi költség- vetés mintegy hárommilliárd forintot különített el azoknak az iskoláknak a támogatására, amelyek nem tudnak saját lá­bukon megállni. A legtekintélyesebb többlet- kiadás az energiaszámlák emelkedéséből adódik. Minél többen járnak egy iskolába, an­nál gazdaságosabb annak üze­meltetése, ezért az ötszáz lako­súnál kisebb lélekszámú telepü­lések intézményeinek támoga­tására 1,2 milliárd forintot kü­lönítettek el a tárca költségve­tésében. Az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe került önkor­mányzatok pedig további hét- milliárd forintot kapnak kom­penzáció gyanánt. Ez a megkö­zelítőleg tizenkét milliárd forint az állami normatíva tizenöt százalékának felel meg, ennyi­ből kell kompenzálni az ener­giaár-emelést. Más kategória az iskolai ét­kezés támogatása. Szűcs Mik­lós kijelentette: erről nem a művelődési tárca dönt. Az ön- kormányzatok a Belügyminisz­tériumtól kapják meg ezt a pénzt. Hogy ezt mire, kiknek a támogatására fordítják? Arról az iskolafenntartó önkormány­zatok döntenek. Átvállalhatják ugyanis az étkeztetés, a napközi ellátás többletköltségeinek egy részét. Szalóky Eszter- A Kőbányai Gyógyszer- árugyárban dolgoztam, és munka mellett tanulva 5 év he­lyett 4 év alatt szereztem dip­lomát, de nem a Műegyetemen, hanem a Közgazdaság-tudo­mányi Egyetem külker szakán. Még javában tanultam, amikor jött a pályamódosítás: munka­társnak hívtak a KISZ KB nemzetközi osztályára, majd onnan konzultánsnak az MSZMP KB külügyi osztá­lyára. A következő évek - egy kül­politikai elemzőrészleg vezető­jeként - szakmai pályafutásom egyik legérdekesebb időszakát jelentették: munkatársaimmal nagyon sok olyan gondolatot vetettünk papírra, amely akkor még eretnekségnek, majdhogy­nem szentségtörésnek számí­tott. Elemeztük például azt, hogy a Varsói Szerződés és a KGST alkotta szövetségi rend­szeren belül hogyan érvénye­síthetőek a nemzeti érdekek. Azt kerestük, hogyan lehetne a szovjet befolyási övezet szorí­tásán lazítani; miként lehetne az adott nemzetközi feltétel- rendszerben - a kétpólusú vi­lágban, ahol Magyarország az egyik pólushoz, Moszkvához kötődött katonailag, politikai­lag és gazdaságilag egyaránt - az ország számára okos külpoli­tikával a legtöbbet kihozni. A külügyi osztályon később Horn Gyula helyettese lettem. Ő 1985-ben átkerült a Külügy­minisztériumba államtitkárnak, a következő évben én ugyanott miniszterhelyettesi beosztást kaptam. 1989-ben Horn minisz­ter lett, s akkor a helyére kerül­tem államtitkárként. Ez a né­hány év, a ’90-es választásokig terjedő időszak véleményem szerint az egypártrendszer lehe­tőségeihez képest a magyar külpolitika csúcsteljesítményét hozta. A diplomáciai kapcsola­tok fölvételét a Koreai Köztár­sasággal - erős észak-koreai el­lenzés közepette, a diplomáciai kapcsolatok rendezését Izrael­lel - erős arab nyomás ellenére, a kapcsolatok újrafelvételét a Vatikánnal - a szocialista or­szágok részéről megnyilvánult ellenzés dacára, majd követke­zett az NDK-menekültek kien­gedése. S közben jutott energi­ánk belpolitikai reformok, töb­bek között a világútlevél beve­zetésének a szorgalmazására is...- A pályaív itt megtört: a '90-es választásokon az MSZP meglehetősen gyöngén szere­pelt, s Ön személy szerint is a politika perifériájára került. Ezt hogyan élte meg?- Parlamenti képviselő, el­lenzékben tevékenykedő tör­vényhozó lettem. így utólag egyértelmű számomra, hogy mindenképp szegényebb lett volna a pályafutásom, az éle­tem az ellenzékben eltöltött 4 év nélkül. Nagyon nagy neve­lőereje van a hatalom elveszté­sének, az ellenzéki pozíciónak! Lényegében minden intézmé­nyi háttér nélkül kellett dolgoz­nom, érvelnem, helytállnom a kormánypárti képviselőkkel, politikusokkal, köztük például a külügyminiszterrel folytatott politikai csatározásokban. Nem a hatalmat, az államtit­kári posztot sajnáltam - egyéb­ként soha nem tekintettem ha­talmi pozíciónak beosztásomat -, hanem magát a munkát, a hi­vatást. De sokadmagammal, akik 1989 októberében létre­hoztuk az MSZP-t, akik hívei voltunk a rendszerváltozásnak, amelyre - akkor úgy tűnt - rá­ment a szakmai karrierünk, a hivatásunk, azt mondtuk: ha újra kellene csinálni, újra ugyanazt tennénk... Később kiderült, hogy azért a külpolitikától, amit akkor már hosszú ideje hivatásomnak te­kintettem, nem kell elbúcsúz­nom, hiszen tagja lettem a par­lament külügyi bizottságának. Az MSZP-ből Horn Gyulával ketten voltunk a bizottságban, s nagy kihívás volt, hogy néha elég reménytelen helyzetben is keresztül tudjuk vinni elképze­léseinket, amelyek meggyőző­désünk szerint az ország külpo­litikai érdekeit szolgálták. 1993 januárjától a választásokig ­Horn Gyula helyére lépve - a külügyi bizottság elnökeként dolgoztam. Sok szakmai ta­pasztalatot adott az is, hogy a 4 év alatt végig tagja voltam az Európa Tanács parlamenti köz­gyűlésének és az Észak-atlanti Közgyűlésnek. Intenzíven foglalkoztam az MSZP nemzetközi kapcsolatai­val is: a régi ismeretségeket ki­használva igyekeztem a kétol­dalú kapcsolatokat építeni a Szocialista Intemacionálé tag­pártjaival. 1993. év decembe­rében az Intemacionálé Taná­csa Budapesten tartotta ülését - első alkalommal ebben a tér­ségben és az MSZP teljes jogú tagsága mellett foglalt ál­lást. Nos, ezek után vezetett ide, a minisztériumba vissza az út: 1994. július 18-án újra belép­tem a minisztérium épületének kapuján. Nem tagadom: jó ér­zéssel és talán egyfajta szak­mai-politikai elégtétellel is.- Mint mondotta, Horn Gyula miniszterelnökkel na­gyon régóta közös sínen fut pá­lyája, sok éven át dolgoztak együtt...- De ő mindig magasabb be­osztásban volt, mint én, s több­nyire a közvetlen főnököm volt. Ráadásul „profi” külpolitikus.- Ez lehet jó a külügyminisz­ternek, mert ad bizonyos biz­tonságérzetet, de lehet rossz is, mert avatott szakemberként mindenbe beleszólhat. Az Önök esetében hogy van ez?- Fél év miniszteri tapaszta­lataival a hátam mögött azt mondhatom, hogy avatottsága számomra semmiféle hátrány­nyal nem járt. Valószínűleg azért, mert jól ismerjük egymás gondolkodását. Kettőnk viszo­nyára mindig jellemző volt egyfajta együttgondolkodás.- Szoktak vitatkozni?- Hogyne. De szakmai téren, a külpolitika alapkérdéseiben ritkán volt igazi vitánk. Az em­berek megítélésében már több­ször - ebben gyakran éppen el­lentétes volt a véleményünk.- És az idő melyiküket iga­zolta?- Ha mérleget kell vonni, azt mondhatom, hogy a külpolitika dolgaiban utólag többnyire neki lett igaza; az emberek megíté­lésében nekem...- Ellenzéki oldalról hallani olyan kritikákat-, hogy míg az elmúlt 4 évben hatpárti kon­szenzuson alapult a külpolitika, most az ellenzéki vélemények kikérése, meghallgatása nélkül születnek a kormányzat külpoli­tikai döntései.- Az eszközöket, a módsze­reket illetően korábban sem volt, a célokat illetően pedig korábban is volt és most is van konszenzus. Hadd emlékeztes­sek arra: ellenzéki pozícióból sem vitattuk a magyar külpoli­tika 3 fő cselekvési irányát. Az első: a beilleszkedés az euro-atlanti intézményekbe. A második a rendezett, jó viszony kialakítása szomszédainkkal; a harmadik pedig a határon túli magyarság támogatása. Nem egynemű, de egyformán fontos három dologról van szó, ame­lyek között nem lehet fontos­sági sorrendet felállítani. A korábbi kormánypártok - a mostani ellenzékiek - azon­ban úgy vélik, hogy például a kisebbségi kérdésnek alá lehet rendelni a jószomszédi kapcso­latokat. Szerintünk ez lehetet­lenség. Ha ugyanis nincsenek normális kapcsolatok hazánk és valamelyik szomszédos ország között, akkor semmit nem tu­dunk tenni a kisebbség érdeké­ben - ez tehát fából vaskarika. És folytatva: ha szomszédaink­kal romlik a viszonyunk, nem­csak a kisebbségi kérdésben szűkül a mozgásterünk, hanem kevésbé szívesen látott csatla­kozók leszünk az európai in­tézményekben. Ugyanakkor nem titkoljuk: különbség volt és van külpolitikánk eszköz- rendszerében. Az MSZP és a Szabad Demokraták Szövet­sége a nemzetközi tevékenysé­get alapvetően racionális ele­mekre építi. Abból indulunk ki, hogy mi az ország érdeke, mi­lyen a nemzetközi mozgástér, mi a partnerországok érdeke és hogyan lehet ezeket az érdeke­ket az adott nemzetközi körül­mények között összeegyeztetni. Nem érvelünk például azzal, hogy a tatárjárás vagy a mohá­csi vész okozta szenvedések miatt Magyarországnak vala­miféle előnyt kellene élveznie az integrációs szervezetekbe való fölvételnél... Nem foglal­kozunk mítoszokkal; nincs kül­detéstudatunk - egyszóval kül­politikai gondolkodásunkból hiányzanak az irracionális ele­mek. A korábbi kormány-, a mai ellenzéki pártok egyes poli­tikusainál viszont érzékelhe­tőek ilyenek. De említhetem azt is, hogy a magas szintű tárgya­lásokat nem tekintjük valami­féle történelemórának. Nekem soha nem jut eszembe, hogy tárgyalópartneremet teszem azt Árpád bejövetelétől vagy Szent Istvántól napjainkig terjedően a magyar történelem áttekintésé­vel szórakoztassam, mert felté­telezem, hogy nem ezért talál­kozik velem... További különbség: mi nem hiszünk abban, hogy szomszé­dainkra bármiféle nyomást tu­dunk gyakorolni. Nem hisszük, hogy ha 4 évig nem kerül sor miniszterelnöki találkozóra, et­től jobb belátásra tér az adott ország vezetése. Nem hisszük, hogy ha lemondunk egy kül­ügyminiszteri látogatást, azzal kedvező hatást érhetünk el. Nem hisszük, hogy ha a magyar külügyminiszter a tárgyalóasz­talnál faképnél hagyja partnerét és elvonul, a partner majd utá­naszalad és azt mondja: „No, gondoljuk át még egyszer a dolgot...” Szerintünk a NATO-ba sem úgy kell bekerülni, hogy két ököllel verjük az ajtaját, esetleg még nagyokat bele is rúgunk, miközben a nyelvünket öltöget- jük Oroszország felé. Az ilyen módszer inkább irritáló - de le­galábbis kényelmetlen, sem­mint szimpátiát ébresztő. Más tehát a gondolkodásmódunk, az eszközrendszerünk, a stílusunk- s ebben a vonatkozásban ko­rábban sem volt konszenzus. Mi nem értettünk egyet az előző kormány gondolkodásá­val, módszereivel, stílusával, a mostani ellenzék pedig nem ért egyet a miénkkel. Félreértés ne essék: az előző kormány jó szándékát nem vonom két­ségbe. Csak azt állítom, hogy az alkalmazott eszközök nem voltak célravezetőek.- Kérem, vállalkozzon egy kis jóslásra: Ön szerint mit ígér az új esztendő a nemzetközi életben, a külpolitikában?- Várakozásom szerint 1995-ben folytatódnak azok a pozitív folyamatok, amelyek az óévben elindultak. Ezek közé sorolom, hogy kontinensünkön minden bizonnyal visszafordít­hatatlanná vált az európai in­tegráció bővítése, a nyitás kelet felé. Vonatkozik ez az Európai Unióra és a NATO-ra egyaránt- bár természetesen más és más szempontok játszanak közre egyiknél is, másiknál is a bőví­tés mértékét, időzítését és felté­teleit illetően. Biztos vagyok abban, hogy Magyarország az új évben közelebb fog kerülni mindkét integrációs intéz­ményhez. Másik nagy hozama volt ’94-nek a közel-keleti békefo­lyamat, s úgy gondolom, ez is előrehalad. Magyarország szá­mára ez két szempontból is fon­tos. Részint kiiktat a nemzet­közi életből egy veszélyes vál­sággócot. Részint pedig növeli a magyar külpolitika lehetősé­geit, hiszen nem kerülünk minduntalan válaszút elé, hogy Izraellel vagy az arab orszá­gokkal építjük-e kapcsolatain­kat: építhetjük egyidejűleg Iz­raellel és az arab országokkal. A harmadik pozitívum, amelynek véleményem szerint ’95-ben folyatása következik, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet a budapesti csúcson előrelépett. Tudom, hogy a tanácskozást sokan nagyon ellentmondáso­san értékelik, de végül is a bu­dapesti csúcs semmivel nem volt ellentmondásosabb, mint maga Európa és a világ... Mindezt tükrözte az értekezlet, de szervezetté alakulva előbbre lépett a hatékonyabb működés irányában. Ez pedig azt jelent­heti, hogy hatékonyabbá válhat a válságok megelőzése, illetve kezelése és az intézmények működése. Budapesten az eh­hez szükséges politikai akarat megvolt, és a megfelelő dönté­sek erre megszülettek. Magyar- országnak, mint a szervezet so­ros elnökét adó országnak megvan a maga szerepe abban, hogy ezek a lehetőségek be is teljesüljenek.- Január 1-jétől külügymi­niszterként Ön tölti be az EBESZ elnöki posztját. Körvo­nalazódott már, hogy ez - a fe­lelősségen és a nagy megtisztel­tetésen túl - milyen kötelezett­ségekkel jár?- Nagyjából igen. A nemzet­közi élet fokozott figyelemmel kísérésével, sok utazással, sze­mélyes tapasztalatszerzéssel, tárgyalással, közvetítéssel, vé­lemények és álláspontok egyez­tetésével. Befejezésül szeretnék még egy dolgot kiemelni, ami túlmutat a külpolitikán. A most véget ért évben Közép- és Ke- let-Európa egy sor országában választások voltak. Ezek ered­ményeként új vagy részben új kormányok jöttek létre, ame­lyek zökkenőmentesen vették át a hatalmat. Ám igazán azt tartom történelmi fontosságú­nak, hogy igen rövid idő, 4-5 év alatt konszolidálódott a parla­menti demokrácia a világnak ezen a részén, ahol az előtte négy évtizeden át szinte isme­retlen volt. Ez ad leginkább biz­tatást 1995-re és a következő évekre. Bajnok Zsolt Kovács László nemzetközi fórumok elismert személyisége l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom