Új Néplap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-11 / 266. szám
6 Tiszafüred és környéke 1994. november 11., péntek Kényszerpályán nem lehet maradandót alkotni A pattra mentett négy esztendő Nem is tudom, hogy egy olyan embernek, aki csupán két éve tudósíthat a tiszafüredi önkormányzat üléseiről, szabad-e egyáltalán egyfajta mérleget készítenie most? Sza- bad-e az ott ülők munkáját valamilyen formában is minősítenie? Azt hiszem, nem, mert erre sokkal illetékesebb az említett kérdésben a város lakossága, maguk a választópolgárok. Az ő véleményük azonban már érdekelhet engem is. Nos, emiatt fogtam tollat. Ez a megítélés az idő folyamán nagyon is egy irányba tolódott el. Nem nagyon nehéz kitalálni, hogy milyen irányba! Az emberek létfeltételeinek beszűkülésével, elkeseredésük növekedésével a városatyák egyre nyíltabb célpontjai lettek a „su- tyorgó” népharagnak. Lehet, hogy ezen írás után engem megköveznek, sárral dobálnak a városkában, de én éppen a fentiek miatt próbálom a testületet védelmembe venni. Hogy miért? Túl kézenfekvő lenne a válasz, ha azt imám, hogy elkövetett hibáik miatt eleget ostoroztam már őket. Inkább azzal kezdeném, hogy a legtöbbször havi rendszerességgel találkozó képviselők is olyan hús-vér emberek, mint a többi füredi honpolgár. Kapásból hallom a választ: Na persze! Biztos egszisztenciával, közel a tűzhöz ... A saját pecsenyéjüket sütögetve, alkalmazva a jobb felől üt nekem fütyöl, bal felől üt nekem fütyöl igencsak gazdaságos elvét. .. stb. Azt hiszem most felelőtlenség lenne részemről ezen „fülalatti” népítélet igazságtartalmát Justicia alaposságával boncolgatnom. Meggyőződésem ugyanis, hogy a tizenkilenc demokratikusan megválasztott képviselő csupán egy dologban lehet csak „sáros”: csak időszakos megoldásokat, tüneti kezelésként ható gyógymódokat találhattak a városra zúduló bajokra. Ahogy fokozatosan elmúlt a ’89. év hurráoptimizmusa, egyre jobban látszott, hogy az a szabadság, az a demokrácia, amit a rendszerváltás adott a városnak, itt a Tisza mellett csak problémát okozott. Kártyavárként omlott össze szocialista ipartelepítésünk egyik „remekműve” a hajógyár, a huszárosán magyarosra sikeredett privatizáció összes betegségét úgy szedte magára az „alu”, mint az a bizonyos állatorvosi ló, melyről több egyetemi évfolyam tanulta meg a szakmát. Csak az volt a baj, hogy közben több száz, addig becsületesen élő és dolgozó család talpa alól kihúzta a kormányzat a „szociális védősámlit”. Hozzájuk csatlakoztak azok a téesztagok, akik áldozatai lettek a szövetkezetek államilag kitervelt szétzúzásának. Több ezren kerültek krízishelyzetbe. Az erősebbek még szégyenüket leküzdve, büszkén viselték sorsukat, leleményes trükköket kitalálva a létminimum alatti tengődésük konfortossá tétele érdekében. Ám sokkal több volt a gyenge, aki már tizedjére nem kopogtatott a hivatal ajtaján alamizsnáért, századszor már nem válogatott a „munkalehetőségekben”. Feladta: ...! És ez valóban egy többismeretlenes egyenlet, melynek mindig csak 'egy kézenfekvő megoldása adódhatott a „demokratikus matematikában” járatlan honpolgár számára: az önkormányzat. Az az önkormányzat, mely egyre kevesebb pénzzel, ezáltal egyre több kényszerintézkedéssel próbálta enyhíteni ezt a feszültséget. Hogy sikerült-e? Gyanítom, maguk a képviselők is azt mondanák, hogy nem. Ezért kellett idén nyáron azt írnom Tiszafüredről, hogy a nyolcvanas évek végére - ezt statisztikai adatok bizonyították - a megye legdinamikusabban fejlődő városából mostanra egy letargikus település lett jövőkép nélküli polgárokkal, a vadkapitalizmus hatását saját bőrükön érző, arc nélküli „citoyenekkel”. A városka polgárai elég kiszolgáltatottan élik, s élték meg hétköznapjaikat, s már abban sem bíznak, hogy a helyzet változni fog. Mit csinált közben a testület, adódik egy újabb, triviálisnak tetsző kérdés. Ülésezett és tanácskozott, ha kellett, rendkívüli gyakorisággal is. Indukált vágyakkal és reményekkel, egyre redukáltabb lehetőségek mellett. Visszatérve a védőbeszédemre: Ha csak ezt nézem, akkor az vesse rájuk az első követ, aki ezek után irigyli őket. Tagadhatatlan jó szándékuk - pedig politikával foglalatoskodni huncutság, mondta nagyanyám - államilag eszkábált akadályokba ütközött. És ezekből olyan sokat farigcsikáltak parlamentünk előző eminensei - még büszkék is voltak olykor erre a sorozatgyártásra -, hogy százkarú polipként bénították meg az önkormányzatok működését. Nemes egyszerűséggel passzolták át a kényelmetlenné váló intézkedéseket az önkormányzatoknak. Ám a talonban legtöbbször nem volt semmi. Csak a fogd meg jól! Kényszerpályán így nem lehetett maradandót alkotni. Örültek, ha valahogy ’94 végére még megmaradt a város működőképesnek. Hát ezért vettem őket most védelmembe, mert jelenlegi helyzetünkben botorság lenne egymásra mutogatni, a másik fejét követelni. Aki most „ab- cugol és pfujol”, vegye figyelembe: ezt az önkormányzatot, amely az elmúlt négy évben tanulta a közéleti sakk lépéseit, sokan be akarták mattolni. Ők azonban tanultak annyit ebből a szellemi sportból, hogy a játszmát még pattra mentették. És ez a képletes politikai sakkparti jövőre újra kezdődik. Én nagyon bízom abban, hogy az újak egyre kevesebb „gyalogáldozattal”, legalább döntetlenre viszik ezt a városmentő hadműveletet. Sze- kundánsokat már újakat választottunk. A többi is a mi dolgunk lesz decemberben ... A fázós, gázra várók Tiszaszőlősön most sokan vacognak azok közül, akik abban bíztak, hogy szeptember 30-a után - ez volt ugyanis az a végső határidő, amit a főkivitelező, a Siófoki Gáz- és Kőolajvezeték-építő Rt. megígért - gázzal tudnak fűteni. Még az októberi késedelem sem zavarta őket, de november közepe felé tartva már didergősen türelmetlenek lettek. Ők határidőre befizették a gázért a pénzt, s ezért el is várják, hogy velük szemben is tartsák ígéretüket az illetékesek. Most már napról napra érdeklődnek az ügyben érintett hatóságoknál, hogy mikor fűt- hetnek végre gázzal. Sokszor a következő választ kapják: tavaly is fűtöttek valamivel, csinálják most is úgy. Ez a válasz nem veszi figyelembe, hogy a szőlősiek a gázbekötés érdekében szinte mindenüket pénzzé tették. Lebontották és eladták olaj-, cserép- és villanykályhájukat, sokaknak még arra sem maradt pénzük, hogy tüzelőt vegyenek. A Fő utca lakói közül sokan hasonló gondokkal küszködnek. Farkas Sándorné: Én még a kezdet kezdetén, ’92-ben befizettem a 45 ezer forintos hozzájárulást. Ekkor azt ígérték, hogy ’94 októberében gázzal fűthe- tünk Szőlősön is. Nekünk korábban villanykályhánk volt, de mivel szükségünk volt a pénzre, eladtuk azokat a nyáron. A baj csak ott kezdődött, hogy a hálószobában lebontottuk a cserépkályhát. Szerencsére a gyerekeknél meghagytuk, így csak mi didergőnk a férjemmel. Különben a lakásban már augusztusban előkészítettünk a gázfűtéshez mindent. Több százezer forintba került. És most nem tehetünk mást, mint várunk arra, hogy végre felszereljék a gázórát. Addig ahol tudunk, s még van mit, fával tüzelünk. Csak mondana már valaki egy végleges dátumot... Csáti Tiborné: Mi is rögtön csatlakoztunk a gázprogramhoz. Nálunk a belső szerelésekkel szeptember 15-én készültek el a szerelők. Miután a műszaki átadás sikeres volt, joggal bíztunk abban, hogy ha nem is szeptember 30-án, de még a hideg beállta előtt gázzal fűthetünk. Nagy szerencsére, mi meghagytuk a régi szeneskályhákat a szobákban, s tavalyról maradt ki egy kis tüzelőnk, ami idáig kitartott. Legnagyobb gondunk a fürdőszoba. Itt korábban olajkályha volt, de annak kéményét a szerelők kibélelték a gázhoz, így most nem tudjuk azt használni. Elektromos fűtőtestet tettünk be, ami bizony elég drága. A férjem Pesten dolgozik, a nagyfiam Tiszafüreden tanul, 8 éves lányom iskolában van, így amikor délután hazamegyek, jó, ha 13-14 fok van a lakásban. Pálfi Jánosné: Mi csak idén augusztusban fizettük be a hozzájárulást, ami már 50 ezer forintra emelkedett. Korábban vegyes tüzelésű kazánt használtunk, nagyon elégedettek is voltunk vele, de időközben annyira megemelkedett a szén és az olaj ára, hogy elhatároztuk: központi fűtésrendszerünket, alakítjuk át a gáz fogadására. Ez is 160 ezer forintba került, de mi is elkészültünk a munkákkal még szeptember 30-a előtt. Kérdem én, ha minket határidőhöz kötöttek, akkor mi a pénzünkért nem várhatjuk el ugyanazt? Minket ki kártalanít? Különben nálunk a múlt hét végén fogyott el a tüzelő. Most vegyünk vagy ne? S főleg mennyit? Erre adjon választ valaki, mert arra nekem nincs pénzem, hogy tél végéig megvegyem az összesét. Hát ennyi a rövid helyzetjelentés a tiszaszőlősi gázügyről. Ahol jóval több már a dühös ember, mint a filmbéli tizenkettő. Azt hiszem, őket már az sem nyugtatja meg, hogy a tiszafüredi önkormányzat a kivitelező KW Rt. felé benyújtotta a kötbérigényét a határidőcsúszások miatt. A legutolsó pót-póthatáridő - erről lapunk november 4-i számában adtunk hírt - 1994. november 17. Maradt tehát a remény: ezután nem kell a szőlősieknek tűzifát és szenet vásárolni az összekupor- gatott pénzükért, hiszen ők már szívesebben várnák a gázóraleolvasót, aki ugyan a hírek szerint szintén nem lesz szívesen látott vendég január 1-jétől. Csátiéknál még csutkával kell begyújtani! Nyírségi adomány a református gyermekotthonnak A jó szív nem függvénye a pénznek November 6-án a televízió „Örömhír” című műsorában esett szó arról, hogy református gyülekezetek alma- és ruhaadományokat küldtek Tiszafüredre. A címzett a városban működő református gyermekotthon volt, ahol 170 rászorulót, többségében szellemileg károsult gyermeket és felnőttet ápolnak immáron 50 éve. Maga az információ így is érdekes, de ha hozzáteszem, hogy ez a „szeretetcsomag” a Nyírségből - mely térség az államilag deklarált szomorú statisztikák alapján is szegényebb, mint szőkébb pátriánk - érkezett, már több mint hírértékű: „A tisztességes emberi lét legnagyobb kincse a jó szív és a becsület, mely nem függvénye a pénznek” - jutott eszembe legelőször, miután kikapcsoltam a televíziót. Ebben a hitemben még jobban megerősített az a találkozás, melynek során személyesen ismerhettem meg Tóth Juliannát, a gyermekotthon ápolóját, aki mellesleg társadalmi munkában a raktárosi teendőket is ellátja ráérő idejében. Tóth Julianna a nyírségi adományokkal- Ezt az akciót Balogh Tihamér esperes úr szervezte meg Fehérgyarmatról. Az ottani gyülekezettől kaptunk a hetekben egy mikrobusznyi ruhaneműt: inget, pulóvert, nadrágot - mondja szinte egy szuszra, amikor az irodába invitálják azért, hogy később elkalauzoljon a raktárba.- Megengedi, hogy készítsek ott az adományról, s na persze magáról is egy-két fotót? - invitálom udvariasan.- Hááát...?! Tessék! - Majd kis szünet után, kicsit bele is pirulva így folytatja: - Csak elszaladok, s felveszek egy rendesebb ruhát. Nem kell sokáig vámom, amíg visszajön, s elindulunk a raktár felé. Útközben megtudom, hogy a nyírségi gyülekezetekkel évek óta nagyon jó a kapcsolata az otthonnak. Ruhát ugyan először küldtek, de alma évek óta érkezik szinte a nyírség minden falujából. Ismereteim még egy érdekes információval bővülnek. A nagyecsedi hívők piskótalapokat szoktak küldeni. A raktárba érve szemrevételezhetem az ajándékot, amit lelkiismeretes gazdájával együtt igyekeztem megörökíteni az utókornak is. Remélem, sikerülni is fognak - mondom, amikor már Julika nélkül visszaérek az irodába.- Mi is! - válaszol az admi- nisztrátomő, mert ha valaki, akkor Julika nagyon megérdemli, hogy benne legyen az újságban.- Miért? - Talán érződik is a hangomon, hogy várom a meglepetést, ami nem is marad el:- Julika kislányként, ennek már negyven éve, maga is ápolt volt az otthonban. Idén ünnepeltük azt, hogy harminc éve aktívan dolgozik, lelkiismeretesen segíti munkánkat. Az egyik legmegbízhatóbb munkaerő. Mi tagadás... meglepődtem. Ez az utolsó mondat azonban segített abban, hogy levetkőzzem azokat az előítéleteket, melyek bennem is éltek az itt ápolt gyerekekkel és felnőttekkel szemben. Az adminisztrátomő által elmondottak azonban még egy dolgot tudatosítottak bennem: Julika példája talán a legjobban fémjelzi az otthonban folyó pedagógiai munka hatékonyságát, azt, hogy a „nyírségi jó szív” önzetlen adománya jó helyre került.- El ne felejtse Lajos Emőné igazgatónő köszönetét is odaírni a cikk végére. A kollektíva és a gyerekek nevében - szólnak utánam búcsúzóul. Természetesen - teszem meg életem legkönnyebb ígéretét. Ennyivel magam is tartozók a nyírségi gyülekezeteknek - viszem tovább a gondolatot, amikor elfordítom az autóm indítókulcsát ... Felhasználva a régi jó tapasztalatokat Hagyományteremtés és pedagógia A tiszafüredi Zrínyi Ilona Általános Iskolában mindig mozgalmasak az őszi-téli napok. Evek óta ekkor rendezik meg ugyanis az immáron szakmailag is rangos népdaléneklő versenyüket, sport- és szaktárgyi vetélkedőiket, a karácsony előtti kórushangversenyüket. Az idei rendezvénysorozatukat az iskola névadója emlékének szentelik. Felhasználva a régi jól bevált tapasztalatokat, az iskola kollektívája - pedagógusok és gyerekek - elhatározták, hogy az iskola történetében először megrendezik a Zrínyi-napokat. Az 1994. november 28-án 11 órakor kezdődő rendezvényt nem titkoltan hagyományteremtő szándékkal nyitják meg. A tanulók először tisztelegnek az iskola zászlója előtt, az elsősök itt veszik át az iskola e célra készített jelvényét, és útnak indítják az iskola aranykönyvét, amelyben az alma mater életének jelentős eseményeit örökítik majd meg, melynek lapjaira minden évben a legkiválóbb tanulók írhatják be a neveiket. A jól bevált, sikeres programok mellett a szervezők természetesen igyekeznek meglepetéseket is szerezni az érdeklődőknek. Az egy héten át tartó eseményt olyan rendezvények színesítik, amelyek nemcsak a „szárazabbnak” vélt tantervi ismeretekre építkeznek, hanem próbára teszik a tanulók alkotó fantáziáját, tehetségét; műveltségét, s nem utolsósorban játékos ügyességét. Lesz meseíró és -mondó verseny, német és angol nyelvű társalgási délután, rejtvényfejtés, helyesírási „ki mit tud?” éppúgy, mint tréfás vetélkedő, a „leg”-ek küzdelme. A tanulók szeretnék ezért élményeiket megosztani társaikkal, családjukkal, a hajdani „zrínyisekkel”, ezért egy hétig kitárják az iskola kapuját az érdeklődőknek, és mindenkit szeretettel várnak a nyílt tanítási órákra és a délutáni rendezvényekre. Hiszen a cél egyértelmű: erősíteni szeretnék összetartozásukat s kötődésüket az iskolához. A ZRÍNYI-NAPOK RENDEZVÉNYEI November 14. (hétfő) „A mi iskolánk” - rajzverseny, népdaléneklő verseny (3-8. oszt.). November 28. (hétfő) - nyílt tanítási nap az 1-3. órában az alsó tagozatban. 11 óra: megnyitó az udvaron (rövid megemlékezés névadónkról, jel vény átadás az elsősöknek), rejtvényfejtő verseny 2-4. osztály, kvízjáték (5-8. osztály). November 29. (kedd) - nyílt tanítási nap az 1-4. órában a felső tagozatban, német nyelvi vetélkedő 5. osztályosoknak (városi rendezvény), bemutató foglalkozás angolul, helyesírási verseny 4. osztályosoknak, helyesírási verseny a 7-8. osztály számára. November 30. (szerda) - mesemondó verseny az alsó tagozatosoknak. December 1. (csütörtök) - meseíró verseny alsó tagozatosoknak, fele sem igaz vetélkedő felső tagozatosoknak. December 2. (péntek) (sportcsarnok) - 8.3010.30 óra: sportverseny, 11.00 óra: filharmóniai hangverseny: „Királyok, hercegek, és polgárok mulatságai”. „Benkő Consort”, 14.00 óra: osztályok közötti tréfás vetélkedő, 15.00 óra: legek az iskolában, 15.30 óra: zárás, 17.30-21.00 óra: diszkó - helyszín az alsós épület. Az oldalpárt összeállította: Percze Miklós
