Új Néplap, 1994. október (5. évfolyam, 231-256. szám)

1994-10-22 / 249. szám

8 Kulturális panoráma 1994. október 22., szombat A 100 éves New York Krúdy, Karinthy, Molnár Ferenc „otthona” Egy amerikai biztosítótársa­ság palotájában éppen száz éve nyílt meg a New York, amely­ről akkor joggal írták: a világ legszebb kávéháza. Hauszmann Alajos tervezte, freskóit Lotz Károly és Magyar Mannheimer készítették. Velencei csillárok, csavart márványoszlopok, re­mekbe sikerült bronzszobrok, érdekes megoldású karzati erké- lek a „mély víz”-nek nevezett lenti ebédlőterem felett, eleinte: kártyaszobák és biliárdtermek, sőtj úgynevezett hölgyterem is. És a vendégek, kiváltképp a törzsvendégek! Irodalmi éle­tünk szerves része lett a New York, külön Nyugat-asztala volt, Osvát Ernő, a Nyugat le­gendás szerkesztője itt fogadta az írókat és kézirataikat. Rend­szeresen megfordult itt Ady, Molnár Ferenc, Bródy Sándor, ha Egerből feljött: Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos, Mik­száth Kálmán, Szép Ernő, Tóth Árpád - mindenki! A század első felében igazi kávéházi élet volt Pesten, az említettek, meg a többiek is, jó néhány másik ká­véházba is jártak rendszeresen, de a New York volt az, ahol mindenki megfordult. Heltai szavával: írók, színészek és más csirkefogók, azaz festők, szob­rászok, újságírók, muzsikusok... És sznobok is persze, szép számmal, akiknek imponált, hogy híres emberek fényében sütkérezhettek, és ezért anyagi áldoztokra is hajlandók voltak, meg bankárok, gyárosok, igaz­gatók s más gazdagok és notabi- litások. A pincérek is afféle irodalmi pincérek voltak. Jean főúr pon­tosan tudta, ki mit szeret: Krúdy Gyulának nem volt szabad hi­deg sört vinni, Karinthy langyos kávét ivott sok habbal, Molnár Ferenc francia konyakot szere­tett, Szép Ernő rántottát evett lágyan, Kálmán Imrének csak aranyozott szélű csészében le­hetett szervírozni a kávét. És így tovább... A megnyitó napján a bohém közönség a kávéház kulcsát a Dunába dobta, jelképül annak, hogy a New York éjjel-nappal, 24 órán át nyitva van. A húszas években Tarján Vilmos újság­író, elsősorban rendőri riporter vette meg a kávéházat és a ko­rábbinál is jobban felvirágoz­tatta. Vendégkönyvében a többi között Josephine Baker, Dani­elle Darrieux, Gigli, Broniszláv Huberman, Harold Lloyd, Thomas Mann, Men Gelberg, Piccard, Fleta, Ravel, Sto- kowsky, Jan Kiepura, Lauri Volpi, Saljapin neve olvasható. Éjszakai bárt nyitott, ahol a ké­sőbb világhírűvé vált zene­szerző, Brodszky Miklós zon­gorázott, Mezei Mária itt éne­kelt először sanzonokat. „Euró­pán kívül is bejártam sok földet, de ilyen vagy ehhez hasonló, méreteiben és eleganciában, szépségben és ízlésességben a maximumot nyújtó helyiséget még nem láttam” - írta a húszas évek közepén a vendégkönyvbe egy francia látogató. A felszabadulás után melaszt és krumplit árultak e helyiség­ben, később cipőket, a legva­dabb Rákosi-érában sportszer­üzletté alakították át, a Nagy Imre-korszakban ismét győzött a józan ész, a New Yorkból megint kávéház lett, Hungária néven, és visszatért a típusában régi közönség: írók, újságírók, művészek javarészt. Ahogy an­nak idején a Nyugat-asztal volt az igazi szenzáció, úgy vonzotta az embereket a ’60-as és ’70-es években az az asztal, amelynél Királyhegyi Pál foglalt helyet és szórakoztatta utolérhetetlenül egyéni, elbűvölően szellemes, ellenállhatatlan humorú történe­teivel, kommentárjaival és filo­zófiai értékű gondolataival a köré sereglőket. A New York kávéház most is létezik, de árnyéka önmagának. Évek óta állványerdő veszi kö­rül, a felette lévő ház pedig olyan, mint egy ódon kísértet- kastély. B. T. Októberi moziújdonság Ha a férfi igazán szeret Szerelmi történet ez is, mint annyi más film, ám rendezője szerint mégis más, ugyanis ott kezdődik a történet, ahol a leg­több mozifilmben véget ér; azon a ponton, amikor a kapcsolat léte forog kockán, s bizony csak kemény munkával menthető meg. Árról a küzdelemről szól Louis Mandoki filmje - a név ismerősnek tűnhet, magyar származású az amerikai film rendezője, miként az operatőr is magyar, Koltai Lajos -, amely egy család összetartásáért fo­lyik. Érzelmeket felkorbácsoló téma ez - emberi kapcsolatokról és a szeretetről. Ez utóbbi, a sze­retet és vele együtt a megértés gyógyír lehet végül is a családo­kat fenyegető bajokra, tehát egyáltalán nem a válás a végső megoldás. A film alkotói úgy vélik, hogy látva a mozi vásznán ezt a kemény küzdelmet, sokan próbálnak majd javítani házas­ságukon, és igyekeznek majd jobban odafigyelni szülői teen­dőikre is, ez lehet morális üze­nete a Ha a férfi igazán szeret című játékfilmnek. Mindezt két nagyszerű színészi alakítás hite­lesíti a játékban, Andy Garcia és Meg Ryan. A képen őket láthat­juk, a boldog harmónia illúzióját keltő jelenetben. Olvasásra ajánljuk Két akasztófa árnyékában Szolnoki diák volt az emlékező Vannak könyvek, melyek időszerűségüket tárgyuktól kap­ják, leginkább a történelmi eseményekhez kapcsolódó munkák, a vallomásokban meg­jelenő história - forrásul szol­gálván azután a történetírásnak, olvasmányos formában pedig egy-egy adott korszak megis­merését jelenthetik az olvasó­nak. Ilyen kiadvány Aranyi Sándor emlékirata, amelyben egy ember jelenik meg a törté­nelem sodrában; azok az évek kerülnek közelképbe, melyek megelőzték, de egyben elő is idézték az ’56-os forradalom ki­robbanását. A személyi kultusz- szál egybefonódott diktatúra ideje ez, amikor az emlékező is koncepciós per áldozataként élte meg személyes tragédiában a históriát. A forradalom évfor­dulóján érdemes tehát újra kézbe venni és lapozgatni Ara­nyi Sándor könyvét, mely cí­mében is hordja témáját: Két akasztófa árnyékában. Hivatása szerint Aranyi Sán­dor orvos, a gyógyítómunkát tartotta mindig legfőbb tevé­kenységnek, de belesodródván a történelem viharaiba, cse­lekvő részesévé is vált az ese­ményeknek. Erre ösztönözte demokratikus gondolkodása, a szabadság eszméjéhez való ra­gaszkodása, amit erősítettek benne a szolnoki Verseghy Gimnáziumban eltöltött évek is - 1925-ben tett érettségi vizsgát -, amikor is a tanári karból ki­emelkedő dr. Vörös István tör­ténelemtanításában az arra al­kalmas befogadóban maga is a ’48-as és németellenes, demok­ratikus történelmi szemléletet alakította. így természetesen az abonyi mezőváros főjegyzőjé­nek unokájában, Aranyi Sán­dorban is. Kétszer állt a halál árnyékában, először ’44 no­vemberében a nyilasok, majd 1950. április 13-án Rákosiék ítélték halálra, majd változtatták életfogytiglanra koholt vádak alapján kiszabott büntetését. Aztán rehabilitálták, és 1955-ben Csongrádot válasz­totta, hogy egy szülőotthonban alkotó orvosként fejtse ki áldá­sos tevékenységét. Aki csak tör­ténelemkönyvekből ismerheti a szóban forgó korszakot, a dikta­túra idejét, száraz tényekből, adatokból építheti fel magának a históriát, annak tanulságos ol­vasmány lehet ez az őszinte em­lékezés, amelytől távol áll a személyes szerep eltúlzása a történtekben, de ugyanakkor a „száraz” sorok mögött minden­kor ott érezni a személyesség melegét. Sűrítve, néhány mondatban is milyen erőteljesen jelenik meg sorsának tragikuma; abban a néhány mondatban, melyet fe­leségéhez intéz a fogva tartott rab: - Csinálj száraztésztát el­adásra! A gyermekeket pedig tanítsd Arany János-versekre, hogy megtanuljanak szépen be­szélni. Először tanulják meg a Csodaszarvas regét - hangzik el a fegyházbeli látogatáson. Szép, emberi, őszinte sza­vak a rettenetről, a tragikus pillanatokról, a szörnyű meg­aláztatásokról - ez Aranyi Sándor könyve, amely a sze­gedi JATE Kiadónál jelent meg, 1989-ben. Hová lesznek a könyvmoly gyerekek?! Magányos anya panaszolja: harmadik gimna­zista fia megbukott történelemből. Régen isme­rem, tudom, hogy lehozza a csillagot az égről két gyermekének, nagyon idős édesanyjának, tehát a család érdekében ott fogja meg a munka végét, ahol éri. Nemigen marad ideje a gyermekek ta­nulmányainak támogatására. Mégis megkérde­zem:- Nem szeret olvasni a fiad? Hiszen a töténe- lemórán megél a az olvasmányaiból is! Kivált a második osztályban, ahol még messze a tanárokat elbizonytalanító huszadik század. - Kicsit elgon­dolkodik:- A kötelező olvasmányokat elolvassa, mert azokat muszáj. Vagyis megint egy gyermek, akinek az életéből kimaradt az élet legnagyobb gyönyörűségeinek egyike: a könyv. Mert aki szeret olvasni, az úgy „nyeli el” a többivel együtt a kötelező olvasmá­nyokat - rendszerint az előírásnál sokkal előbb -, hogy kötelező voltukra nem is gondol. És úgy alakul ki benne a különböző népek, korok, orszá­gok képe, hogy a humán tárgyak anyagának tekin­télyes részét tanulnia sem kell, s a tanítás csupán az ismeretek rendszerezésében kap szerepet. Csakhogy napjainkban fogyatkoznak az olvasó gyermekek, a többiek meg legfeljebb a kötelezőt veszik kézbe, és azt is minek, hiszen holnaputánra elfelejtik. A televíziót szokás okolni. Pedig az élet nem ilyen egyszerű. Mert vannak gyermekek, akiket nem a kép ragad el a könyvtől, hiszen előbbit is unják, s a képernyő előtt éppúgy szundikálnak, mint öregapjuk. Semmi sem érdekli őket. Nem feltétlenül gyönge képességűek, sőt jó eszűek is akadnak köztük, lévén, hogy az érdeklődés nem értelmi, hanem érzelmi indíttatású. Ha a kisebb sok szeretetet kap, ha biztonságos, meleg légkör­ben nő föl, akkor feltétlenül érdekes, vonzó lesz számára az élet gyönyörűségét sugárzó világ. (A kíváncsi embereknek rendszerint jó anyukájuk volt.) Fordított esetben - és erre a mi anyagi gondok­tól gyötört, fásult világunk bőséggel ad példát - elsatnyul az érdeklődés, a közömbössé vált gyer­mek energiái pedig - amelyek azért megvannak, csak más irányba hatnak - örökös, motorikus mozgásokban nyilvánulnak meg, ezzel pedig az amúgy sem különösen jókedvű felnőtteket ki le­het üldözni a világból, következésképpen szere- tet-érdeklődés egymást indukálása helyett beindul az ellenkező spirál. Hasonló az oka a napjainkban egyre gyakoribb dyslexiának, dysgráfiának is. Fehér hollóként fordult elő régebben. Szintén nincs köze az érte­lemhez. (Pl. Széchenyit, a „legnagyobb magyart” is csak tízéves korára tudták házitanítói ími-ol- vasni megtanítani, pedig igazán megtettek ennek érdekében mindent.) De még nem is olyan régen, a mi századunkban, osztatlan iskolában 60-80 ne­bulót oktattak a falusi tanítók többnyire sikerrel, s a nebulók közül sokan lettek a gazdakörök, olva­sókörök, népfőiskolák oszlopai. Manapság azon­ban tömegével kerülnek szakmunkásképzőbe a betűvel hadilábon álló gyermekek, s ha van a ma­gyartanárukban szív és lélek, kénytelen őket kü­lön korrepetálásra behívni. Végül hadd szóljunk a gyakran vádolt kép ha­tásáról. Furcsa, ellentétes (ambivalens) a kapcso­lat ember és kép között. „Ne csinálj magadnak fa­ragott képet!” - tiltja Mózes mintegy hatezer éves törvénye, okkal feltételezve, hogy bálvány lehet belőle. A képrombolás is időnként vissza­térő motívuma a történelemnek. A kora középkori bizánci képrombolók - a bálványimádástól való féltükben - minden korai ikont eltüntettek volna, ha néhány szerzetes halált megvető bátorsága és a Nílus konzerváló homokja néhány példányt meg nem őriz. Ám hasonló okból égette, pusztította a svájci reformáció a XVI. században a műkincse­ket. (Luthert szerencsére megóvta ettől a maga jó ízlése meg a Cranach testvérek barátsága.) Pe­dig a középkorban nagy szerepe volt a képnek: tanította az írni-olvasni nem tudó embert a bibli­ára. Igen, mondjuk felvilágosultan, a kép nem azonos azzal, akit ábrázol, csupán jel, emlékez­tető. De a nagybeteg hívő mégis elzarándokol a kegyhelyre a „Kép”-hez. És a távollévő kedves képét elkoptatásig csókolgatja a szerelmes. (Nem szólva a haragosról, aki ellensége képét tépi ösz- sze.) A kép tehát könnyért bálvány is lehet, vagy legalábbis olyasféle. Korunk újdonsága: a mozgókép. Ez is magában hordja a bálványozás veszélyét, sőt még szenve­dély, narkotikum, drog is lehet, de mindenesetre megváltoztatja a gondolkodást. Erős fogyasztása gyengíti, színteleníti a fantáziát, nehezíti az elvo­natkoztatást. De közben újfajta képzettársításokat indít útjukra, és villámszerű jelzésekkel is sokat tud mondani. A mozgóképhez túlságosan odanőtt ifjú ezért tud nehezen megbarátkozni a XIX. század min­denképp „súlyos” remekműveivel. Egyáltalán, a képhez nőtt észjárást nehéz visszavezetni a szö­veghez. Ezen talán leginkább a nyelvi szépség felfedeztetése segít, és lehet, hogy itt vár a jövő nagy feladata a versre is. Ákárhogy alakul is az emberi tudat, a befoga­dás műve a jövőben, gyermekeinkre figyelni a mi feladatunk. És mivel utánzási vágy is él bennük, kellő érzelmi közösségben remélhetjük, hogy kö­vetik a könyvbarát szülő példáját. B. É. Bronzkori kincsek Magyarországon Európai örökség címmel egy időben tartotta Bécsben, Pozsonyban és Budapesten rendezvénysorozatát az Eu­rópa Tanács Kulturális Örök­ség Bizottsága. Bécsben a ke­rékasztal az örökség, sokféle­ség és emberi jogok összefüg­géseiről szólt. Útjára indítot­ták az Örökség és társadalom című programot, az ET tagál­lamai vezetőinek tavalyi bécsi csúcstalálkozóján elfogadott határozat alapján. A rendezvény résztvevői, szakemberek és kormányzati szakértők, az európai örökség forrásaival egy dunai hajóút során a gyakorlatban is meg­ismerkedtek. Pozsony volt a helyszíne az európai régészeti program beindításának és a Bronzkor - Európa első aranykora című rendezvény- sorozatnak. E témához kapcsolódik egy budapesti kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban, amely a Bronzkori kincsek Magyar- országon címet viseli és az év végéig látogatható. A korszak nevének megfe­lelően bronz, arany, ezüst ék­szerek, dísztárgyak, figurális és omamentális tárgyak töltik meg a vitrineket. Ásatásokból, sírleletekből előkerült, pom­pásan megmunkált edények, fegyverek, nyakláncok, kar­láncok, diadémok, fülönfüg­gők, fibulák. A lelőhely pedig Kelet-Közép-Európa. Több­ségében magyarországi meg ausztriai, szlovák, román, szerb, horvát s mutatóba még görög, török és cseh települé­sek. Térségünkben a bronzkort az i. e. 1900-as évektől 900-ig jegyzik. Míg Közel-Keleten és Egyiptomban az i. e. 4. évezredtől maradtak fenn réz­tárgyak, s ott a puha rezet ha­marosan felváltotta a bronz (i. e. 3. évezred elején). Európában igen nagy számban tártak fel bronzkori településeket. Ezek azt is ta­núsítják, hogy jelentős föld­művelő, állattenyésztő, kéz­műves népesség lakta földré­szünket. Halottaikat sok edénnyel, fegyverrel, ékszer­rel temették el. Ezért is oly beszédesek a bronzkori teme­tői leletek, sírfeltárások (képe­inken: bronzkori ékszerek). Gyakran előfordult, hogy valamilyen okból sok száz bronztárgyból álló tárgyegyüt­test elrejtettek, vagy valami-' lyen célból feláldoztak. így egyedülálló kincslelet kerül olykor napvilágra, amely megbízható támpont az adott területen élt népesség munká­jának, harcok szokásainak, hi­edelemvilágának többé-ke- vésbé hiteles rekonstrukciójá­hoz. A magyarországi leletek többféle kultúra tanúi. A korai bronzkori leleteket a Tisza vi­dékén (Tiszaug, Túrkeve, Tö- rökszentmiklós, Tiszafüred), a Duna mentén (Baracs, Bölcske, Dunaújváros, Száz­halombatta) tárták fel. A kö­zépső kort a hatvani kultúra, míg késői szakaszát a füzes­abonyi, ottományi, vatyai kultúra képviseli. Ezekből a Nemzeti Mú­zeum tulajdonában lévő, érté­kes tárgyakból áll össze a kiál­lítás, amit térképekkel, ábrák­kal rekonstrukciós rajzokkal tettek változatossá. (km)

Next

/
Oldalképek
Tartalom