Új Néplap, 1994. augusztus (5. évfolyam, 179-204. szám)

1994-08-04 / 182. szám

4 A szerkesztőség postájából ISI 1994. augusztus 4., csütörtök Balesetveszélyes középület Darabos bokatörés - bonyodalmakkal Július 4-én úgy fél kilenc táj­ban - következményeit tekintve tragikusnak mondható - baleset történt a Megyei Munkaügyi Központ szolnoki kirendeltsé­gének épületében, a Kossuth Lajos út 6-8-ban. B. F.-né ti- szapüspöki lakos az idén érett­ségizett lányával érkezett a székházba. Amint azt a későb­biek igazolják, a naponta sok-sok embert fogadó intéz­mény bejáratánál balesetve­szély „leselkedik” az érkezőkre. A bejárattól balra van egy két lépcsőfoknyi mélyedés, amit a márványszerű burkolat miatt alapos szemlélődés után is alig vesz észre a gyanútlan látogató. (Ezt a helyet korábban a Szol- nokterv kis kiállításai, tárlatai foglalták el. A „minigaléria” a bejárattól bevezető útvonalba pontosan belelóg.) Aki a munkaügyi központot keresi, annak egy szép, méretes tábla ötlik rögtön a szemébe: mit, hol talál. Persze, hogy nem a lába elé néz, hanem azonnal a táblát böngészi. Nyilván ennek „köszönhetően” lépett le B. F.-né is a mélyedésbe, mi több, elbillent, a következő lépcső­fokra lecsúszva pedig ráült a sa­ját kibicsaklott lábára. Az eredmény: darabos bokatörés. A mentő a MÁV kórházba szál­lította, ahol majd négyórás mű­tét következett. Az 51 éves asz- szony eddig nehéz fizikai mun­kát végzett a tiszapüspöki tej­házban. Naponta özön mennyi­ségű, 25-30 literes tejeskannát emelgetett. Nagy valószínűség­gel leszázalékolják, esetleg könnyebb fizikai munkára java­solják. Csakhogy az ott nincs! Egy mondat még a hazabo­csátott beteg zárójelentéséről: először otthoni balesetet, majd közterületen elszenvedett bal­esetet vezettek rá, holott a sérült világosan megmondta, hol tör­tént vele a baj, s ezt a mentősök is igazolni tudják, hiszen az épületből szállították ki hordá­gyon. Magam július 4-én 10 óra kö­rül jártam az említett helyen, ugyancsak frissen érettségizett gyermekemmel. Ő csak a sze­rencsének és jó reflexeinek kö­szönhette, hogy baleset nélkül „megúszta”. Igaz, ekkor már három-négy, nagy cserepes vi­rág díszelgett ott, nyilván bal­esetelhárítóként. Jó lenne az esetet megvizsgálni, s azt is megtudni: mi módon lehetne a fájdalomért, a keresetkiesésért kárpótolni a pórul járt asszonyt. M. A.-né, Szolnok Betegápolók és nővérek / Értünk fáradoznak, becsüljük meg őket Itt ez a jó kis kanapé! Mit nem mondok. Agyamra ment a reklám... vagyis a kánikula. Itt ez a két jó kis heverő. Igaz, lába nincs, és egy icipicit már lehúzták a huzatot róla. Nem a huzat volt! De ez most mindegy. Eladó! Azaz, in­gyen odaadjuk, ha még megvan. Cím: Szolnok, Kolozs­vári út. Sajnáljuk, hogy a gondatlan gazda holléte isme­retlen. Egy kicsit elszámította magát: a lomtalanítás nem mostanában volt! Fotó: Bíró i Elnézést, tévedtünk... Nem tolókocsi! Hetven éves parasztember vagyok; korábban levelezője voltam a Néplapnak. Most már csak akkor fogok a „húrok pen- getésihez”, amikor valamelyik betegellátó intézménnyel kerü­lök kapcsolatba. Mint általában a hozzám ha­sonló korúakat, nemrégiben en­gem is elért az érrendszeri be­tegség. A háziorvosom beutalt a karcagi kórház belgyógyásza­tára. ahol Hajdú főorvos úr és Pénzes doktornő vett keze­lésbe. Volt időm megfigyelni a betegellátást és -gondozást. Elgondolkoztam azon, hogy 15 évesen, 1940-ben tüdőgyul­ladással feküdtem a szolnoki kórházban három hétig. Egy hé­tig eszméletlenül, 39-40 fokos lázzal. Akkor még nem volt Pe­nicillin, kétóránként hidegvizes lepedőbe csavartak - ezt priz- nicnek mondták -, emellett in­jekciókat kaptam. Meggyógyul­tam. Akkor apácák ápoltak. Kedvesnővéreknek hívtuk őket; valóban azok is voltak! Kedve­sek, s mindent megtettek érde­künkben. Eltűnődtem azon is, hogy a mai betegápolókat - akik szinte emberfeletti munkát végeznek - mégis sokan kevesebbre értéke­lik, pedig semmivel nem tudnak kevesebbet és ugyanolyan sze­retettel, odaadással látják el a betegeket, mint elődeik, a dia­konisszák. Azt tapasztaltam, hogy a Dalmi Szilviák, a Fekete Nórák, a Kálmán Juditok, a Vincze Szabolcsnék, a Márki- nék annak ellenére, hogy nem „kedvesnővérnek” tituláljuk őket, ugyanolyan szeretetet, kedvességet tanúsítanak a bete­gek iránt. Jóleső érzés volt ez számomra, míg a kórházban voltam. Azt hiszem, legtöbb be­teg hasonlóan vélekedett. Jobban kellene tisztelnünk és szeretnünk a nővéreket, beteg­ápolókat, hogy ők is szeresse­nek bennünket - talán még a gyógyulás is eredményesebb (lenne) így! D. Oláh János, Tiszaderzs Lehetséges, hogy a meleg a „ludas”! Talán amiatt jelent meg egy kép, aminek akkor, ott semmiképpen nem lett volna helye! A fotón lévő hölgy ezt írta: Alulírott (név és cím a szer­kesztőségben) örömmel értesül­tem, amikor a lap július 154 számában, a Sorstársak rova­tukban (jobb felső fényképen) viszontláthattam önmagam. Szüleim, barátaim nagy meg­elégedésére (életkor nem szá­mít) egészséges nőnemű lény tagjaként születtem, és örülök a sorsnak, hogy eddig nem ért olyan eset - baleset, ami mara­dandó (testi hibát) sérülést oko­zott volna számomra. Mégis (felháborodásomra), a közölt fénykép alatti szöveg iránt ér­zek rosszindulatúságot. A tisz­telt fotós és újságíró „együttes” bárkit, bármikor, bármilyen helyzetbe hozhat, az érintett személy (személyek) beleegye­zése nélkül. Az a bizonyos, képen látható gépi alkalmatosság (másoknak az életteret és a mozgást jelenti) .. arra volt nekem alkalmatos, hogy a vízijárműben helyet fog­laljak. Viszont ha az újságíró többször látott volna tolókocsit, rájön a fényképen, hogy ez nem az a „fajta”. Ez a kétkerekű a hosszú vízijármüvek száraz­földi mozgatásához lett házilag (gyárilag) kialakítva. Valószí­nűnek tartom, hogy készült egy képriport, és az „értelmező” szöveget az irodában írták hozzá. Küldjön egy képet! SZOLGÁLATI (CSELÉD) KÖNYV 1928-ból A azolgiJnli könyv luriükoaíiuak iQáimaa: ■&.. jjfe. SZOLGÁLATI (CSELÉD) KÖM? ifa,ly.-- SKíiniJ!i;;S 4b ■ i’KLUnl.) y' .. .. Cf s»rúfiiír;i / 'V f / . / Hxftlrfcft .... közKÓgbtín, jártakul, ^'...^Ü.x... .k«Tüli-l,b-.').: siik.) tWJjr**'. 7**/ ’ / ilHwNrui llH.Sr: .. lrÖ'/Sfi”/, jitVíió?, Z»Z- linin', linriiM,-f Kiiuín.tul.1' a . «6^**~S* hmrfsU állni M -/€. . Három és fél évtizede vagyok előfizetője a Néplapnak. Örömmel küldöm be ezt az 1928-ban ki­állított Szolgálati (cseléd) könyv-et az Új Néplap kérésére. A megsárgult okmány tulajdonosa Sző- nyi Erzsébet, az anyósom volt. Sajnos már nem él, 1990 februárjában meghalt. Ányosom édesapja az első világháborúban a Don-kanyarnál elesett. Leánya így cselédnek szegődött, hogy a megélhe­tését biztosítsa. 1934-ben férjhez ment - utána könnyebb lett az élete. Egy leánya született, akit én vettem feleségül. Két ikerkislány unokám van, tízévesek. Csillik László, Jászkisér Illik, nem illik? Belelapoztunk a halott asszony Szolgálati (cseléd) könyvébe, csupán azért, mert kuriózumnak számít egy ilyen okmány. Az első oldalon a személyleírás található. Majd: Kivonat a cseléd és gazda közötti viszonyt szabályozó 1876-iki XIII. törvénycikkelyből... A 20. oldaltól nyomon követhető, hogy Erzsiké - hisz akkor fiatal lány volt! - hol, meddig, milyen minőségben dolgozott, mennyit keresett. A Szolgálati bizonyítványa rovatban ilyeneket találtunk: Hűséges, szorgalmas, erkölcsisége: jó. Minden tekintetben kiváló. Jól viselte magát. Ügyes. Egészségesen távozott. Az utolsó bejegyzés 1934. október 1-jén: Minden tekintetben kiváló, kifogástalan, hűsé­ges, ragaszkodó, szorgalmas, jó erkölcsű lány. Utóbbi egy jászapáti ügyvéd bejegyzése. Tulajdon­képpen az ún. szolgálati könyv ajánlólevél is volt - lehetett - egyben. (A szerk.) Cigánygyerekek - táborban A Magyar Anyák Segélyező Egyesülete (Zagyvarékas) jú­lius 31-től tizenöt gyermek és két felnőtt kísérő részére tábo­rozást szervezett a szolnoki ti- szaligeti turisztikai központban. A zagyvarékasi és szolnoki gye­rekeket színes program, termé­szetjárás várta. Rácz Sándor soraiból tudjuk a történteket, aki az említett egyesület elnöke. Céljuk az volt - írta -, hogy a cigány származású gyerekek jól érezzék magukat, maradandó élményekkel távozzanak a né­hány napos kirándulásról. Mindez a Szolnok Városi Gyermek- és Ifjúsági Alapít­vány, valamint Nagy Gábor, az Elektrosoft Rt. elnök-vezérigazgatója támo­gatásával valósulhatott meg. Szerkesztői üzenetek Sz. L. „aláírással” érkezett jászberényi olvasónk levele. Mielőbb jelentkezzen, pontos névvel, címmel! így foglalko­zunk felvetéseivel. Egyébként sorait névtelennek tekintjük. Fegyverneki kismama olva­sónktól ugyanezt kérjük. Ne­künk feltétlenül tudnunk kell, ki „áll” a sorok mögött... S talán egyetért velünk: legyen a biza­lom kölcsönös! Az oldalt összeállította: Farkas Ferencné Egyetlen az országban! Szívtemető Balatonudvarin A Balatonudvari műemlék­temetőt az 1770-80-as években nyitották meg a református és katolikus hívek számára. A szívalakú sírköveket a monda szerint egy „udvari” kőműves­legény készítette az akali határ­ban fejtett kövekből. A monda a következőképpen maradt fenn: „Az udvari halász­gazdának volt egy igen szép leánya, aki sokszor elkísérte édesapját a Balatonra halászni. A bátor leány egyszer egyedül is beevezett a vízre. A Bakony felől hirtelen jött meg a vi­har és a leány nem tu­dott kievezni a partra a zivatar elől. Á vihar felborította a csónakját és a leány a Balatonba fulladt. A falu népe saj­nálta a leányt, de szere­tője, egy kőművesle­gény különösen. A le­gény elhatározta, hogy szíva­lakú sírkövet készít kedvese hantjára. Az udvariaknak ez nagyon megtetszett és halot- taik számára ők is készíttettek hasonlót. Amíg a kőműves élt, sok sírkövet faragott, amivel „benépesítette” az udvari te­metőt.” A szívalakú sírkövekre nem vésett az „alkotó” sem kelyhet (ami a református sírkövek jel­lemzője), sem keresztet, (ami a katolikusok sírkövét jellemzi), csak nevet és évszámot. Közös volt a temető még 1846-ban is, 1887-ben elkülönítették a re­formátus, római katolikus és iz­raelita temetőt (kerítés nélkül). A sírköveket az 1980-as évek­ben restauráltatta a Műemlék- védelmi Felügyelőség. Mindez id. Marton Jenő Ba­latonudvarin élő nyugalma­zott tanár gyűjtéséből tudható meg, aki magyar és német nyelvű szórólapot írt. Alig győ­zik a temetőben pótolni. Mi a balatonudvari polgármesteri hi­vatalban érdeklődtünk a szív­temetőről. Kérésünkre postáz­tak az említett szórólapból. A fotókat pedig a Küldjön egy képet! felhívásunkra juttatta el hozzánk az abonyi B. Zs. Idekívánkozik, hogy Bala­tonudvari Tihanytól egy „hajin- tásnyira” van; Balatonfüredtől vonattal a harmadik megálló. Tudtunk róla? Nem nagyon. Alkalomadtán nézzék meg! A földrajztanár emlékezéseiből - VIII. Sikerült elérnem, hogy soha ne maradjak óravázlat nélkül. Ez egyben arra is biztosíték volt, hogy készületlenül egyszer se mentem be a tanterembe. Reggel még belekukkantottam a tankönyvbe. Átgondoltam az anyagot, „hasból” soha nem tar­tottam órát! Csak csodálom a mai tanárnemzedéket, amelyik számára lassan ismeretlen munka lesz az óravázlat-készí­tés. Ez a rendszeresség több ezer óraeleji „zongorázó” és óravégi összefoglaló, ismétlő, begyakorló, ellenőrző kérdést eredményezett. Utolsó igazga­tóm így emleget még ma is: „Lajos bácsi, aki a nyugdíjba menetele utolsó órájára is vázla­tot készített”. Sikerült rászoktatni diákjai­mat a komplex számonkérésre: az egyik írt, a másik rajzolt az első padban, a harmadik szám­adatokkal dolgozott, a negyedik címfelírás nélkül való ábrát ér­telmezett írásban, az ötödik az általam kiagyalt térkép-kirakó­játékkal hegységrendszert épí­tett fel stb. így a középiskolai rendtartás által megkövetelt fél­évi két jegy helyett 10-14 is volt egy-egy diáknak - nem véletle­nül! Megismertem a gyerekek előadói készségét, fogalmazá­sát, helyesírását, amit mindig beleszámítottam az osztály­zásba. Sokáig tudnám még sorolni szép-meleg kötődésemet-kap- csolatomat a földrajzhoz, a földrajzpedagógiához. De mindvégig megmaradtam - minden csalogatás-csábítás el­lenére köztanárnak, független­nek. Még a pártba se tudtak be­csábítani, pedig három alka­lommal kísérleteztek velem. Köztanár maradtam. Soha nem vágytam igazgató lenni. Tisztá­ban voltam tökéletlenségeim­mel, gyengeségeimmel, de vi­szonylag tisztán megőriztem függetlenségemet. Értek fias­kók is, sok mindent nem sike­rült megoldanom, megvalósíta­nom - rosszindulat, intrika, irigység, kiskirálykodás, „én jobban értek hozzá” szemétszel­lem miatt. De maradtam egye­dül. Sok szemétemberrel kellett küszködnöm, sok szemét­embert ki kellett böjtölnöm. A hatalom nem túlságosan ké­nyeztetett el, munkámat ritkán becsülte meg. De így, most, túl a nyolcvanon, talán eléggé nyu­godt lelkiismerettel indulhatok- remélem, hogy minél később- a Nagy Földrajzi Útra... Dr. Varga Lajos, Tiszaföldvár Befejeztük dr. Varga Lajos tiszaföldvári aranyokleveles gimnáziumi tanár, a Magyar Földrajzi Társaság tisztelet­beli tagja visszaemlékezéseinek közlését. Reméljük, a hosz- szú, gazdag életpálya „böngészése” kellemes kikapcsolódást jelentett olvasóinknak. A felsorolt, bölcs élettapasztalat akár még tanulságul is szolgált sokunknak. Köszönjük, hogy rendelkezésünkre bocsátotta kéziratát. Jó egészséget kívánunk a Tanár úrnak és élete kedves párjának! Új Néplap Szerkesztősége

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom